Vittorio Emanuele Orlando

A mai világban a Vittorio Emanuele Orlando nagyon fontos témává vált és sok embert érdekel. Az akadémikusoktól a különböző szektorok szakembereiig úgy tűnik, mindenkit érdekel a Vittorio Emanuele Orlando ismereteinek elmélyítése. Ez a téma általánosságban felkeltette a társadalom figyelmét, vitákat, reflexiókat és elemzéseket generált a különböző területekre gyakorolt ​​hatásáról és relevanciájáról. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Vittorio Emanuele Orlando-hez kapcsolódó különböző szempontokat és megközelítéseket, hogy megvilágítsuk ezt a fontos és aktuális témát.

Vittorio Emanuele Orlando
Az Olasz Királyság 23. miniszterelnöke
Hivatali idő
1917. október 29. – 1919. június 23.
ElődPaolo Boselli
UtódFrancesco Saverio Nitti
Született1860. május 19.
Palermo  Két Szicília Királysága
Elhunyt1952. december 1. (92 évesen)
Róma  Olasz Királyság
Párt
  • Historical Left
  • Olasz Liberális Párt
Foglalkozás
  • politikus
  • professzor
  • diplomata
  • jogász
  • egyetemi oktató
IskoláiPalermói Egyetem
Díjak
  • Knight of the Order of the Most Holy Annunciation
  • Grand cross of the Civil Order of Alfonso XII (1924)
  • Knight Grand Cross of the Order of Saints Maurice and Lazarus
  • Knight grand cross of the order of the crown of Italy
Vittorio Emanuele Orlando aláírása
Vittorio Emanuele Orlando aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Vittorio Emanuele Orlando témájú médiaállományokat.

Vittorio Emanuele Orlando Hallgat hallgat (Palermo, 1860. május 19. – Róma, 1952. december 1.) olasz kormányfő, az Olasz Királyság huszonharmadik miniszterelnöke, az első világháború után, a „négy nagy” egyikeként ő képviselte az olasz érdekeket a Párizs környéki békeszerződések megalkotása során, így a versailles-i és a trianoni békekonferencián is. Magyarországgal szemben jóval kedvezőbb volt a politikája az antant többi képviselőjénél. Mivel Orlandónak nem sikerült az olasz érdekeket az elvárásoknak megfelelően érvényesítenie, 1919. június 19-én lemondásra kényszerült. A háborút követően, a fasizmus kiismerése után visszavonult a politikától és abban csak a második világháború végétől vállalt újra szerepet.

Élete

Vittorio Emanuele Orlando 1860. május 19-én született Palermóban. Tanulmányait szülővárosában végezte. A választói reformot érintő és a kormányzati adminisztrációról szóló írásaival vált ismertté. 1897-ben képviselővé választották. 1903-tól 1905-ig oktatásügyi, 1907-től 1909-ig pedig igazságügyi miniszterré nevezték ki. Utóbbi pozíciót 1914-től újra ő látta el. 1915 májusában támogatta az Olasz Királyság hadba lépését az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. 1917 októberében, a caporettói áttörés hatására Boselli miniszterelnök lemondásra kényszerült, helyére pedig Orlandót választották, aki újra erőt öntött az olasz erőfeszítésekbe.[1] Az antant hatalmai közül elsőként ismerte el a közép-európai kisnemzeti törekvéseket és titkos memorandumot írt alá a Csehszlovák Nemzeti Tanáccsal, amelyben a csehszlovák hadsereget szövetséges haderőnek ismerte el.[2]

A háború győztes befejezése után Orlando képviselte az olasz érdekeket a Párizs környéki békeszerződések megalkotása során, így a versailles-i és a trianoni békekonferencián is.[1][3] Ennek során meglehetősen megromlott a viszonya szövetségeseivel, különösen Woodrow Wilson amerikai elnökkel. A vita főként az osztrákoktól elcsatolandó területeket érintette. Fiume kérdésében, amelyben a jugoszlávokkal került ellentétbe, Wilson elnök Orlando megkerülésével szólította meg az olasz népet. Wilson manővere azonban kudarcot vallott.[1] Károlyival és kormányával szemben az antant politikusai meglehetős rosszindulatot tanúsítottak.[4][5] Az olaszok, bár Károlyi kormányát hivatalosan ők sem ismerték el, jóval kedvezőbb álláspontot képviseltek. Ebben szerepet játszott az új délszláv állammal való érdekellentétük is. 1918 decemberétől Orlando tárgyalásokat kezdeményezett a magyar kormány képviselőivel és támogatta az olasz-magyar politikai, katonai és gazdasági együttműködés megvitatását.[4][6] Ezek az erőfeszítések leginkább az ő miniszterelnöksége alatt voltak intenzívek.[6]

A „négy nagy” (balról jobbra): David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow Wilson

Kun Béla hatalomra kerülése után a franciák a Magyarországi Tanácsköztársaság elleni katonai fellépést szorgalmazták. Kun azonban kompromisszumkészségről tett tanúbizonyságot az 1919. március 24-én kibocsátott jegyzékében. Orlando ezt eljuttatta a Legfelsőbb Tanácshoz, amivel a francia kormányt kellemetlen helyzetbe hozta.[7] Az olaszok ekkortól hajlandóságot mutattak a Tanácsköztársasággal való tárgyalások felvételére.[8] 1919. május 27-től 31-ig zajlott le a Klagenfurt és Burgenland hovatartozását eldöntő tanácskozás. Karl Renner osztrák kancellár igényt tartott a fenti területekre. A jugoszláv érdekek miatt a francia kormány Burgenland Magyarországtól való elcsatolását és annak Ausztria részére való átadását támogatta. Orlando a franciákkal szemben a jugoszlávoknak ítélendő területekből kárpótolta volna az osztrákokat, így a kompromisszum (Burgenland elcsatolása) rendkívül kellemetlenül érintette. Ausztria sorsát Németországtól és Magyarországtól eltérően jóval kedvezőbben kezelték, mivel így akarták megakadályozni a Németországhoz való csatlakozását (Anschluss).[9] Ez rendkívül kedvezőtlenül érintette az olasz érdekeket és sokkolta az olasz közvéleményt.[10]

Orlando miniszterelnök ezt méltánytalannak találta és a következőket mondta:[10]

Olaszországot nemcsak a győzelem gyümölcseitől, de ellenségeitől is meg akarják fosztani.

Mivel nem sikerült az olasz érdekeket az elvárásoknak megfelelően érvényesítenie, 1919. június 19-én lemondásra kényszerült.[1] Az új miniszterelnök Francesco Saverio Nitti lett.[11] December 2-án Orlandót a képviselőház elnökévé választották. A munkásszervezetek és a Benito Mussolini fasiszta pártja közötti konfliktusban előbb a fasiszták mellé állt. Támogatását azonban megvonta, amikor a fasiszták meggyilkolták az Olasz Szocialista Párt vezetőjét, Giacomo Matteottit. Az 1925-ös, fasiszták által elkövetett választási csalások után tiltakozásul lemondott a parlamenti képviselői pozíciójáról. Visszavonultsága a második világháború végéig, Róma felszabadításáig tartott. Ekkor a tanácsadói testület tagja lett és az alkotmányozó gyűlés elnökévé választották (1946 júniusában). 1947-ben, a békeszerződés elleni tiltakozása jeleként lemondott. 1948-ban az új olasz szenátus tagja lett és jelöltként indult a köztársasági elnökválasztáson, amelyet végül Luigi Einaudi nyert meg. 1952. december 1-jén hunyt el Rómában.[1]

  • La riforma elettorale, 1883
    La riforma elettorale, 1883

Jegyzetek

  1. ↑ a b c d e Encyclopedia Britannica: Vittorio Emanuele Orlando (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. március 5.)
  2. ↑ Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 24. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  3. ↑ Romsics, Ignác. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris Kiadó, 79. o. (2007). ISBN 978-963-389-964-9 
  4. ↑ a b Romsics, Ignác. A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris Kiadó, 67. o. (2007). ISBN 978-963-389-964-9 
  5. ↑ Bryan, Cartledge. Trianon egy angol szemével. Budapest: Officina Kiadó, 54. o. (2009). ISBN 978 963 9705 623 
  6. ↑ a b Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 249. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  7. ↑ Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 214. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  8. ↑ Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 223. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  9. ↑ Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 277. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  10. ↑ a b Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 281. o. (1984). ISBN 963 092405 6 
  11. ↑ Ormos, Mária. Padovától Trianonig. Kossuth Könyvkiadó, 323. o. (1984). ISBN 963 092405 6 

Források

Külső hivatkozások


Elődje:
Paolo Boselli 		Utódja:
Francesco Saverio Nitti