Olasz Királyság

Ebben a cikkben szeretnénk feltárni a Olasz Királyság-et, és mélyebben elmerülni annak különböző aspektusaiban és jelentéseiben. A Olasz Királyság olyan téma, amely ma sok ember figyelmét felkeltette, és nagy érdeklődést váltott ki a társadalomban. Ebben a cikkben elemezzük a Olasz Királyság különböző megközelítéseit és szempontjait, valamint annak fontosságát a különböző kontextusokban és kutatási területeken. Azt is megvizsgáljuk, hogyan alakult az idők folyamán, és hogyan befolyásolta az emberek mindennapi életét. Röviden: elmélyülünk a Olasz Királyság világában, hogy megértsük jelentőségét és hatását a modern társadalomra.

Olasz Királyság
Regno d’Italia
18611946
Olaszország címere
Olaszország címere
Olaszország zászlaja
Olaszország zászlaja
Az Olasz Királyság 1936-ban
Az Olasz Királyság 1936-ban
Általános adatok
FővárosaTorino (1861–1864),
Firenze (1864–1871),
Róma (1871–1943), (1945–1946)
Hivatalos nyelvekolasz
Valláskatolicizmus
Államvalláskatolicizmus
Pénznemolasz líra
Kormányzat
Államformakirályság
DinasztiaSavoyai-ház
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Királyság témájú médiaállományokat.

Az Olasz Királyság (olaszul: Regno d’Italia) egy 1861–1946 között, a mai Olaszország területén fennálló állam volt.

Területe

Történelem

Kikiáltásának előzményei

A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 000 katonát küldött 1855-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián, így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a parmai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a Pápai államban és a Bourbonok koronája alá tartozó államokban (a Nápoly–Szicíliai Királyságban és a Parmai Hercegségben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt Piemont tekintélye.

A háború 1859. április 26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859. április 27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta Toszkána Szárd–Piemonthoz csatolását.. Június 13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette június 29-én Parma is.

A háború döntő csatáit Magentánál (1859. június 4.) és Solferinónál (1859. június 24.) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak Milánóba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves Ferenc József császár vezette osztrákokat. III. Napóleon császár azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859. július 8-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés november 10-én történt meg Zürichben, csaknem olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Veneto tartományt, de Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak a Szárd–Piemonti Királysághoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.

Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Parma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia is kimondta csatlakozását Szárd–Piemonti Királysághoz. 1860. március 22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.

1860 tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.

Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus Mazzini Ifjú Itália szervezetébe. Belépett a szárd–piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. Dél-Amerikába menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már 1848 előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a Római Köztársaság katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. 1859-ben felajánlotta kardját Viktor Emánuelnek, de hűvösen fogadták.

1860. május 6-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra Marsalában, és megindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 1860. június 6-án elfoglalták Palermót, majd 1860. június 21-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. augusztus 20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.

Cavour vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi IX. Piusz pápa ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.

1860. szeptember 11-én megindult a szárd–piemonti hadsereg, és benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a pápai államtól. Viktor Emánuel el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, csak Lazio tartomány és Róma maradt a pápai állam fennhatósága alatt. Szeptember 18-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, október 1-jén pedig döntő csapást mért a nápoly–szicíliai királyi seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. Október 26-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és nemesi címet meg birtokot adományozott neki.Garibaldi egyiket se fogadta el, és néhány aranytallérral, egy kerek sajttal és egy doboz heringgel elvonult a szigetére.

Az 1860. október 21-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Savoya tartományt viszont, a Savoyai-ház törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni III. Napóleonnak. A Torinóban összeült olasz parlament 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltotta ki. A király Cavournak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, június 6-án meghalt.

Stabilizációs politika (1861–1870)

Az olasz liberális politika (1870–1914)

Az első világháború és a liberális állam bukása (1915–1922)

A fasiszta rezsim (1922–1943)

Az olasz polgárháború (1943–1945)

Az olasz alkotmányozási népszavazás (1946)

Államszervezet és közigazgatás

Uralkodói

A királyságot uralkodóit a Savoyai-ház tagjai adták.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás

Az olasz törvényhozás parlamentáris volt, négy városban székelt a királyság ideje alatt: Torinóban (1861–1864), Firenzében (1864–1871), Rómában (1871–1943) és Brindisiben (1943–1945), valamint 1945–1946 között ismét Rómában.

Politikai pártok

1861–1919
  • Történelmi jobb (Destra Storica, eredetileg Destra)
  • Történelmi bal (Sinistra Storica, eredetileg Sinistra)
1919–1922
  • Radikális Párt (Partito Radicale, PR)
  • Olasz Reformszocialista Párt (Partito Socialista Riformista Italiano, PSRI)
  • Olasz Liberális Párt (Partito Liberale Italiano, PLI)
1922–1943
  • Nemzetifasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, PNF) az egyetlen legálisan működő párt ebben az időszakban
1943–1946

Végrehajtó hatalom

Az Olasz Királyságban 23 törvényhozási ciklust tartottak számon, azonban ennél jóval több miniszterelnök és kormányzat működött (érdekesség, hogy a VIII. ciklussal kezdődött és a XXX. ciklussal végződött). A Duce megbuktatásától, 1943. július 25-től alkotmányos átmeneti időszaknak nevezik (periodo costituzionale transitorio) a népszavazás lezárásáig terjedő időszakot, 1946. július 10-ig.

Választások az Olasz Királyságban
  • 1861. (VIII.)
  • 1865. (IX.)
  • 1867. (X.)
  • 1870. (XI.)
  • 1874. (XII.)
  • 1876. (XIII.)
  • 1880. (XIV.)
  • 1882. (XV.)
  • 1886. (XVI.)
  • 1890. (XVII.)
  • 1892. (XVIII.)
  • 1895. (XIX.)
  • 1897. (XX.)
  • 1900. (XXI.)
  • 1904. (XXII.)
  • 1909. (XXIII.)
  • 1913. (XXIV.)
  • 1919. (XXV.)
  • 1921. (XXVI.)
  • 1924. (XXVII.)
  • 1929. (XXVIII.)
  • 1934. (XXIX.)
  • 1939. (XXX.)
  • 1943-tól átmeneti kormányzás a XXX-kal párhuzamosan
  • Camillo Benso di Cavour: 1861. március 23. – 1861. június 6.†
  • Bettino Ricasoli: 1861. június 6. – 1862. március 3.
  • Urbano Rattazzi:
  • Luigi Carlo Farini
  • Marco Minghetti
  • Alfonso Ferrero la Marmora
  • Bettino Ricasoli
  • Urbano Rattazzi
  • Federico Luigi, Menabrea grófja
  • Giovanni Lanza
  • Marco Minghetti
  • Agostino Depretis
  • Benedetto Cairoli
  • Agostino Depretis
  • Benedetto Cairoli
  • Agostino Depretis
  • Francesco Crispi
  • Antonio Starabba, Rudinì őrgrófja
  • Giovanni Giolitti
  • Francesco Crispi
  • Antonio Starabba, Rudinì őrgrófja
  • Luigi Pelloux
  • Giuseppe Saracco
  • Giuseppe Zanardelli
  • Giovanni Giolitti
  • Tommaso Tittoni
  • Alessandro Fortis
  • Sidney Sonnino
  • Giovanni Giolitti
  • Sidney Sonnino
  • Luigi Luzzatti
  • Giovanni Giolitti
  • Antonio Salandra
  • Paolo Boselli
  • Vittorio Emanuele Orlando
  • Francesco Saverio Nitti
  • Giovanni Giolitti
  • Ivanoe Bonomi
  • Luigi Facta
  • Benito Mussolini: 1922. október 31. – 1943. július 25.
  • Pietro Badoglio tábornagy
  • Ivanoe Bonomi
  • Ferruccio Parri
  • Alcide De Gasperi

Igazságszolgáltatás

Közigazgatási beosztás

Olasz expanziós külpolitika

Védelmi rendszer

Az Olasz Királyság mindenkori haderejének főparancsnoka maga a király volt 1861 és 1938 között, majd 1943 és 1946 között. 1938. március 30-án azonban Mussolini egy új rendfokozatot hozatott létre, a primo maresciallo dell'impero, azaz „a birodalom első tábornagya” (Generalissimo), melyet a király és a duce egyaránt viselt, 1943-as évig, Mussolini bukásáig.

Az olasz királyi haderő haderőnemei:

Népesség

Gazdaság

Közlekedés

Kultúra

Jegyzetek

Források

  • Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9
  • Keegan, John. Az első világháború (magyar nyelven). Budapest: Európa Kiadó, 450–466. o. (2010). ISBN 9789630788960