Theodor Adorno | |
![]() | |
Született | 1903. szeptember 11. Frankfurt am Main |
Elhunyt | 1969. augusztus 6. (65 évesen) Visp |
Állampolgársága | |
Házastársa | Gretel Adorno |
Foglalkozása |
|
Iskolái |
|
Kitüntetései | Frankfurt am Main város Goethe-plakettje (1963) |
Sírhelye | Frankfurt am Main város temetője |
![]() | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Theodor Wiesengrund Adorno (Frankfurt am Main, 1903. szeptember 11. – Visp (Wallis kanton, Svájc), 1969. augusztus 6.) német filozófus, zeneesztéta, a marxizmushoz közel álló frankfurti iskola képviselője.
Szülei Oscar Alexander Wiesengrund zsidó borkereskedő és Maria Calvelli-Adorno korzikai énekesnő. Filozófiából doktorált a frankfurti egyetemen, itt ismerkedett meg Max Horkheimerrel és Walter Benjaminnal, akik fontos szellemi társak maradtak életében. A húszas években több hosszú látogatást tett Bécsbe, ahol Alban Bergnél tanult zeneszerzést, illetve két évig az Anbruch c. zenei folyóiratot szerkesztette. (Ekkoriban már a modern zene kíméletlen kritikusaként tartották számon – sokat elárul, hogy egyik cikkírói álneve a „Hektor Rottweiler” volt.) 1931-ben habilitált Bécsben egy Kierkegaard-ról írt dolgozattal, majd a frankfurti egyetemen kezdett filozófiát tanítani, egészen Hitler hatalomra kerüléséig.
A nemzetiszocializmus térhódítása miatt az iskola más tagjaival együtt a harmincas években kénytelen Amerikába menekülni. 1945 után visszatér Nyugat-Németországba. A frankfurti egyetemen tanít haláláig.
A még Amerikában Max Horkheimerrel közösen írt A felvilágosodás dialektikája c. könyvében (1947) az ész hatalmát a világ fogalmakon keresztül történő megismerésében és uralmában látja, a mítoszból való átfordulásként a racionalitásba, amelynek ára azonban az elidegenedés: az ember felett saját viszonyai is objektív uralomra tesznek szert, így a felvilágosodás mitológiába fordul vissza. Az embert a természet feletti uralma egyben alárendelt helyzetbe is szorítja, amennyiben a természet leigázására felhasznált eszközei és viszonyai önálló hatalomként lépnek fel. Később A negatív dialektikában (1966) a Hegel által felállított dialektikus elvek totalitásigényének feladását szorgalmazza. A szintézis nem szünteti meg az egyedi és az általános között feszülő ellentmondást; feladása megmenti az egyént és szubjektivitását mivel tiszteletben tartja az egyedit és azt a tényt, hogy az egyedi lényege az a vonás, melyben különbözik az általánostól.
Munkásságának másik fontos területe az esztétika, mely egyenesen következik az egyediről vallott nézeteiből. A modern művészet éppen azt a nem-azonosságban egyediben gondolkodást tükrözi, melyet a negatív dialektika sugall. A műalkotások gyakorlatilag végtelen értelmezhetőségének lehetősége bizonyítja a bennünk megtalálható nem-azonos létét: teljes megértésük pedig ellenkezőleg az általánosban a mindenki számára azonosképp értelmezhetőben rejlene. A modern művészet általános elleni törekvése egyben az ember egyediségének felismeréséhez is hozzásegíthet.