Ebből az alkalomból szeretnénk elmélyülni a Sztoikus filozófia-ben, amely témában nagy érdeklődést váltott ki a társadalomban. A Sztoikus filozófia már régóta vita és vita tárgya, elágazásai különböző területekre terjednek ki, és jelentősége tagadhatatlan. A történelem során a Sztoikus filozófia alapvető szerepet játszott az emberiség fejlődésében, befolyásolva azt, ahogyan élünk, gondolkodunk és viszonyulunk. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Sztoikus filozófia különböző aspektusait, eredetétől a mai hatásig, hogy jobban megértsük hatókörét és jelentését mindennapi valóságunkban.
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
A sztoikus filozófia vagy sztoicizmus hellenisztikus filozófiai irányzat, amely a klasszikus görög-római ókorban virágzott.[1] Különlegessége a kozmológiai megközelítés, amely a világ holisztikus megértésére irányul, amelyből egy univerzális alapelv fakad, amely minden természeti jelenségben és természeti összefüggésben érvényesül. A sors derűs elfogadását és az önuralmat hirdeti, a természettel való harmóniában való törekvést és a zavaró érzelmektől való elszakadást. A sztoikusok úgy vélték, hogy az erény gyakorlása elegendő az eudaimonia (εὐδαιμονία) eléréséhez, a jól megélt élethez. Az eudaimonia ("boldogság, jólét") útja az emberek számára az, hogy elfogadják a pillanatot úgy, ahogyan az megjelenik, és nem hagyják, hogy az élvezet vágya vagy a félelem irányítsa azt. Az ember elméjét arra használja, hogy megértse a világot, és kivegye a részét a természet tervéből, együttműködjön másokkal, és tisztességesen és méltányosan bánjon velük.
Kr. e. 310 körül Kitioni Zénón (Ζήνων ο Κιτιεύς) által Athénban alapított, az antik korban és kora középkorban igen befolyásos sztoikus filozófiai iskola tanainak (a sztoának) az összessége volt. A „sztoikus” szó a görög Στοά = sztoa = „(oszlop)csarnok”, „terasz” szóból ered, mivel az előadásokat és összejöveteleket az athéni piactér előcsarnokaiban (Sztoa Poikilé) tartották.
Zénón utódai az iskola élén Khrüszipposz és Kleanthész voltak, de az iskola követői és művelői között olyan, jóval súlyosabb nevek is vannak, mint Marcus Tullius Cicero római szónok, filozófus és államférfi, Lucius Annaeus Seneca filozófus és politikus (Nero római császár tanítója), vagy Marcus Aurelius római császár és filozófus.
A sztoikus filozófia az addigi görög természetfilozófiai hagyománynak némileg ellentmondva, Szókratészhez híven, inkább (bár nem kizárólag) a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult, például minden ember azonos értékűségét hirdették, és általában is a holizmust, az univerzum mélyen fekvő egységét tartották hangsúlyozandónak, valamint a panteizmust, amely tanítás szerint az isten(ek) egylényegű(ek) a természettel, az univerzummal. A keleti filozófiák közül leginkább a buddhizmussal rokonítható ez az irányzat.
Az iskolát Kr. e. 310 körül alapította Athénban a kitioni Zénón (nem azonos az eleai Zénónnal). A sztoikus filozófusokat szokás koraiakra, középsőkre és későiekre osztani (noha az effajta tagolásokat nem szokás szigorúan venni):
A sztoikus filozófia kezdetben a cinikus filozófia egy ága volt, mely utóbbi megalapítója, Antiszthenész tanítványa volt Szókratésznek. A görög sztoikus filozófia legfontosabb ága az etika volt, mely cinikus hatásokat mutat, de logikai és természettudományos elméleteket is felállítottak – a szókratikus megarai iskola volt hatással logikai elméleteikre.
Tanításaik szerint a filozófia három nagy területre oszlik, ezek:
Később a rómaiak, akik mindig is mindenben a gyakorlati hasznot keresték, a sztoikus filozófia eredményeit – természetesen leginkább az etikát – a helyes, harmonikus életvitel meghatározására és vezetésére alkalmazták, és a sztoicizmus végképp amolyan életfilozófiává vált.
A logika felépítésében fontosnak tartott lételméleti és metafizikai alapok tekintetében elvetették Platón ideatanát és az arisztotelészi metafizikai fogalomtan nagy részét is. Egyesek szerint a sztoikusok szélsőséges empiristák és materialisták voltak, akik mindenfajta nem-fizikai objektum létezését elvetették, de ez a nézet nem pontos: egységes filozófiát e tekintetben nem dolgoztak ki (egyesek valóban szélsőséges empiristáknak, mások azonban inkább Arisztotelész követőinek tűnnek).
A logikát a dialektikára (érveléselmélet) és retorikára (szónoklattan) osztották, később még hozzávették ehhez a definíciókról szóló tant is. Hatással volt rájuk Arisztotelész munkássága, ennek némely elemét továbbfejlesztették, némelyiket teljesen megtagadták, de tőle független eredményeik is vannak, ezért egyeseknek az a megállapítása, hogy „a sztoikus logika, Arisztotelész logikája” pl. itt , nem egészen pontos, már azért sem, amit már említettünk: a sztoikus iskola maga sem tudott egységes álláspontot kialakítani sok mindenről, belső vitákat is folytattak (ld. sztoikus logika).
A nyelv legfontosabb kategóriáinak számát az arisztotelészi kategóriaelmélethez képest nyolc-tízről négyre (szubsztrátum, lényeg, járulék, viszony) csökkentették. Bevezették a kijelentéslogikai műveleteket, ezek között azt is, amit ma implikációnak vagy kondicionálisnak nevezünk; s ami máig a logika egyik legvitatottabb fogalma. A nyelvet atomos felépítésűnek gondolták. Mindazt, amit ma elemi kijelentéslogikaként, az ítéletalgebra alapjaiként, Boole-algebraként és hasonló neveken ismerünk, nem kis részben a sztoikusok fedezték fel.
Ami a természetfilozófiát illeti, legtöbbjük elfogadta Hérakleitosz azon tételét, miszerint a világot felépítő ős- és alapelem a tűz, és magukévá tették ennek Logosz-fogalmát is, amit az energiával azonosítottak, meg a törvénnyel, az okkal, és a természetben mindenütt található gondviseléssel. Egyetértettek abban a metafizikai természetű alapelvben – amely a sztoa egyik leglényegibb vonása – hogy a világ mélyén vagy lényegeként egy egységes, észszerű és azt irányító Világelv (Logosz) uralkodik.
A világot Arisztotelészhez hasonlóan, és valószínűleg az ő hatására, egy aktív és egy passzív összetevőre osztották, az aktív összetevő a Logoszból származik. Az aktív princípium: Isten, a passzív princípium: az anyag. Az aktív princípium az ok, ez formálja az anyagot. Továbbá elfogadták, valószínűleg Arisztotelész hatására, a filozófiából eredő négy őselem-tant is, de az őselemek közül a tüzet tartották a legfőbbnek, és a Logoszhoz a leghasonlóbbnak (vagy vele azonosnak). A Logoszt úgy fogták fel, mint egy észszerűen működő isteni vagy természetfölötti hatalmat, erőt, ami rendezi és irányítja az univerzumot, ami mindent áthat és megvilágosít; azonosították ezt Istennel, a természettel vagy a végzettel is. Zénón és Kleanthész a Logoszt a tűzzel tartották azonosnak. Ez a tűz lehet aktív tűz (levegő+tűz=pneuma (lélegzet)), vagy passzív tűz (föld és víz).
A pneuma tűz és levegő amely áthatja az anyagot. De mivel a pneuma is és az anyag is materiális jellegű, nem lehetnek egyszerre ugyanazon a helyen, hanem keveréket alkotnak. Ez a keveredés kétféle lehet (Arisztotelészt követik):
Megkülönböztetnek még egy harmadik keveredés fajtát is, ez a teljes összeolvadás, ilyen például a bor és víz keveréke.
A keveredés tannal a sztoikusok azt akarták bizonyítani, hogy egy test képes egy másik testet áthatni. A távolból kifejtett hatást azonban tagadták.
A sztoikusok szerint a világ periodikusan működik: a tűzből keletkezett, mert a Logosz hatására ez előbb levegővé, aztán vízzé, aztán földdé „sűrűsödik”, és bizonyos idő elteltével, egy mindent elpusztító tűzvész útján, a világ vissza is fog térni őselemébe, a tűzbe.
Az emberi ész és lélek egyaránt eme isteni Logosz része, s ugyanúgy halhatatlan is, mint ez. Az emberi lélek a tűzhöz hasonlatos, és a tűz az alapeleme (úgy látszik, a keleti, perzsa és parthus tűzimádatból is sokat átvettek, ami nem meglepő, minthogy a korai sztoikusok közül többen valahonnan onnan származtak). A halál után, ha valaki erkölcsös életet élt, ez a tűz még egyedileg is létezhet egy ideig; de a világ-periódus végezetekor ez is egyesülni fog a nagy, isteni tűzzel.
A sztoikus etika szerint a jó eszméje azt jelenti, hogy követjük és elviseljük a Logosz által irányított világ történéseit, a fátumot (moira), alkalmazkodva hozzájuk. Így a sztoikusok tulajdonképpen tagadták, hogy az ember szabad lenne, pontosabban azt tartották, hogy a szabadság, a jó a lélekben van (ezt korábban a cinikusok hirdették), és nem a körülmények megválasztásában. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt, ami nem lehet rossz, ha már a gondviselés a világot irányító értelem megvalósulása. Az ember rabszolgaként is ugyanolyan szabad lehet, mint jogilag szabad emberként, ha összhangban él a természettel és annak irányító elveivel.
Ugyanúgy, ahogyan a kereszténység ellenzői, a sztoikusok ellenfelei is azt mondták, hogy a világot uraló értelem és a jó, Logosz eszméjének ellentmond a világban tapasztalható sok rossz dolog. A sztoikusok erre két ellenvetést tettek: 1) a körülmények adta nehézségek, azaz a „természetes rosszak” csak az ember szempontjából rosszak vagy kényelmetlenek, összességében azonban azok is a világ nagyobb tökéletességét szolgálják (például egy szökőár rossz azoknak a szemszögéből, akik belefulladnak, de jó abból a szemszögből, hogy megtörténve és önmagát megszüntetve, hozzájárul a világ biztonságosabbá válásához, hiszen nyilván a szökőár után ugyanez a szökőár már nem következhetik be); 2) az emberek galádsága okozta nehézségek, azaz az „erkölcsi rossz” nem a Logoszból fakad, hanem éppenséggel abból, hogy az ilyen emberek eltérnek a gondviselés útmutatásaitól, és saját önző vágyaik szerint élnek. Ilyet egy sztoikus nem tesz: a bölcsesség önmérsékletet parancsol. Ez utóbbi – az önmérséklet – különösen fontos, a sztoikus filozófia legalapvetőbb gyakorlati életelve: „az Ész vezessen”, ne a vágyak és érzelmek, a gyönyörvágy és a gyűlölet, a harag, és a félelem – ez utóbbiak mintegy a „sötét oldalhoz” tartoznak, rabságban, függőségben tartják a lelket és szellemet, így tartózkodni kell tőlük. Ez a szenvedélymentesség, az apatheia elve.
A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás (ez utóbbi felosztás még Platóntól ered).
Minthogy minden ember az egyetemes lélek és szellem megtestesülése, a sztoikusnak barátságban-testvériségben kell élnie az összes többi emberrel, és késznek kell lennie segíteni nekik (a rómaiak kicsit sajátosabban értelmezték ezt az elvet). A sztoikus számára tehát az ember gazdagsága vagy rangja nem emelheti azt minőségben a többi ember fölé, mivel a szegények és elesettek ugyanúgy a világlélek megtestesülései, mint bárki más. Innen ered a sztoikus filozófia ama fontos jegye, az a beállítottság, amelyet kozmopolitizmusnak nevezünk: mivel az ember „minősége” életének helyétől és az ottani körülményekhez való alkalmazkodástól sem függ, a sztoikus mindenütt otthon érzi magát a világban.
Így, a kereszténység előtt a sztoicizmus felismerte és támogatta az emberiség testvériségét és minden emberi lény természet előtti egyenlőségét. Az antik görög-római világban kétségkívül a sztoicizmus volt a legbefolyásosabb iskola, számos híres személyiséget: írót és politikust vezérelt gondolataiban, tetteiben. Marcus Aurelius római császártól származik például a „világállam” gondolatának első ismert publikálása. Ennek megvalósítása azonban még a nagy Római Birodalomnak sem sikerülhetett, sőt annak lassú szétesését okozta.
A sztoikus filozófia az antikvitásban óriási hatást gyakorolt a közéletre és a tudományra (lásd Idősebb Plinius, Seneca, Marcus Aurelius), és a római kor egyik legfontosabb irányzata lett, nem utolsósorban azért, mert az általa preferált erények és ideálok (bátorság, méltóság), a szenvedés tűrése, a (rabszolga)sors elfogadása igen jól beilleszthető volt a római – a katonapolgár eszményére és a rabszolgamunkára alapuló – társadalomba, mindezeket nemcsak a konzervatív rómaiak, hanem a fiatalság egy jelentős része is el tudta fogadni; azonkívül a korai sztoikusok legnagyobbjai (a későbbiek már nem mindig) életükkel személyes példáját tudták adni, hogy ez a filozófia a szó szoros értelmében élhető.
A sztoicizmus hatása a középkorra igen erősen lecsökkent. Ennek magyarázatát röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a kora keresztény korban mindenféle filozófia hatása csökkent egészen úgy az 5. századig, amikor ez a helyzet változott, ezt a korszakot azonban a sztoikusok művei nem élték túl.
A sztoikus filozófia máig legfőbb megbízható forrása Sextus Empiricus görög szkeptikus, aki sokat idézi a sztoikusokat, bár szinte mindig csak azért, hogy ellentmondjon nekik (például A matematikusok ellenében c. művében). Másik legfőbb forrásunk Diogenes Laertius néhány műve (például a Kiváló filozófusok élete), aki azonban elég megbízhatatlan forrásokból merít, és meglehetősen tömören fogalmaz. A többi forrásunk, például Galenus, Cicero és rengeteg Arisztotelész-kommentátor azonban – részben a fent vázolt, részben más okok miatt – teljességgel megbízhatatlan.
A sztoikusok sok felfedezésére csak a tizenkilencedik század végén kezdett az európai tudomány felfigyelni (például Charles Sanders Peirce és más matematikusok hatására). A sztoikus filozófia felderítése (akárcsak a peripatetikusé) napjainkban is folyik, ha lassan is; s ennek fényében nyugodtan kimondhatjuk például, hogy a tizenkilencedik század végi matematika (elsősorban a matematikai logika) nem egy jelentős felfedezése puszta újrafelfedezése, újrafogalmazása volt az elfeledett vagy félreértett filozófiai (sztoikus és peripatetikus) tanoknak.