Az Út és Erény könyve (Tao-tö-king (Daodejing)) | |
![]() | |
A Tao-tö-king (Daodejing) hagyományos kiadásának borítólapja. | |
Szerző | Lao-ce (Laozi) |
Eredeti cím | 道德經 |
Ország | ókori Kína |
Nyelv | ókínai |
Téma | filozófia |
Műfaj | szentírás |
![]() | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Átírási segédlet | |
Tao-tö-king | |
IPA-átírása: | |
Kínai átírás | |
Hagyományos kínai | 道德經 |
Egyszerűsített kínai | 道德经 |
Mandarin pinjin | Dàodéjīng |
Wade–Giles | Tao4 Te2 Ching1 |
Kantoni jűtphing | Dou6 dak1 ging1 |
Taoizmus |
---|
![]() |
Kínai filozófia |
A taoizmus forrásai |
Út és erény könyve · Csuang-ce · Huaj-nan-ce · Kuan-jin-ce · Változások Könyve |
A tao mesterei |
Lao-ce · Csuang Csou · Lie-ce · Liu An · |
Vallási élet |
Kapcsolódási pontok más vallásokkal |
Kapcsolódó fogalmak |
Hagyományos kínai orvoslás · tajcsicsuan |
A Tao-tö-king, (hagyományos kínai: 道德經; egyszerűsített kínai: 道德经; pinyin hangsúlyjelekkel: Dàodéjīng; Wade-Giles: Tao Te Ching; Dàodéjīng?*), illetve ahogy Weöres Sándor nyomán a mai magyar irodalom ismeri: Tao Te King – Az Út és Erény könyve az a könyv, amelyben a hagyomány szerint a filozófiai taoizmus megalapozójának tartott bölcs, Lao-ce (Laozi) könnyen megjegyezhető formában összegezte a tao (dao) szerinti élet tanításait. A könyv legfontosabb üzenete a követendő úttal, a taó (daó)val való harmónia keresésének keretbe foglalása. A könyvnek nincsen vallásos tartalma, amennyiben a tao (dao) követését nem tekintjük vallásnak. Valójában azonban magát a taó (daó)val való foglalatosságot természetvallásnak tartják, amely túlmutat isteneken és angyalokon, és a teremtő őserő törvényei szerinti életmódot tartja követendőnek.
A Tao-tö-csing (Daodejing) Konfuciusz idősebb kortársának, Lao-ce (Laozi)nek tulajdonítja a kínai hagyomány, akinek legkorábbi életrajza A történetíró feljegyzései című munka 63. fejezetében található. Ezek szerint a Csu (Chu) 楚 államban született Lao Tan (Dan) családneve Li 李, személyneve Er 耳, adott neve pedig Tan (Dan) 聃 volt, és a Csou (Zhou) udvar archívumában dolgozott. Konfuciusznak állítólag tanácsokkal szolgált a szertartásokkal kapcsolatban, majd látván a Csou (Zhou)-ház hanyatlását, eltávozott, a határnál a határőrként dolgozó Jin Hszi (Yin Xi) 尹喜 kérésére leírta művét két tekercsben. Későbbi források egyértelműen a nyugati irányról, illetve ökör vontatta szekéren, vagy bivalyon utazó Lao-ce (Laozi)ről beszélnek. Számos kutató azt feltételezi, hogy a történetírói hagyományban ebben a szerepben minden előzmény nélkül felbukkanó személyt, éppen a további rá vonatkozó információk hiánya folytán, a Tao-tö-csing (Daodejing) valódi szerzője vagy szerzői csak felhasználták. A Han-dinasztia és a Hat Dinasztia korában Lao-ce (Laozi) alakja radikális változásokon megy át, a történeti bölcs isteni rangot kap, teremtői és megmentői szerepben lép fel.
A taoizmus szerint a világegyetem mozgató ereje maga a tao, mint teremtő őserő. A könyv szavai szerint a tao névtelen, mert minden név valamilyen meghatározott létezőt jelöl meg. Szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható. Jelen van minden helyen, minden időben és minden rezdülésben – élőben és élettelenben egyaránt, köztük magában az emberben is. A tao mindenekelőtt az örökké mozgó, változó világ végső egységének az elve. A tao azonban a mindenek felett uralkodó elv.
A taoizmus legfontosabb tanítása harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást.
A taoizmus egyik legismertebb mestere, Lao-ce, a hagyomány szerint megvalósította ezt az állapotot, s miután a Tao-tö-king tanításait lediktálta egy őt kérlelő határőrnek, elhagyta a civilizált világot, és halhatatlan remeteként élt tovább egy ismeretlen helyen.
A gyakran „Ötezer szavas klasszikus”nak (Vu-csien-ce (Wuqianzi) 五千字) vagy Lao-ce (Laozi)nek nevezik. A Han-kori Csing (Jing) 景 császár (uralk. i. e. 156–141) adományozta a szövegnek a klasszikus mű (csing (jing) 經) státuszt, és csak a Han-kor végén kapta a Tao-tö-csing (Daodejing) címet, korábban Lao-ce (Laozi) néven hivatkoztak rá. Az „Ötezer szavas klasszikus” elnevezést egyes követők olyan komolyan vették, hogy az eredetileg hosszabb szöveget a megfelelő méretre csökkentették, így a Tunhuang (Dunhuang)ban talált kéziratok között több példány is éppen 4999 írásjegyet tartalmaz. Érdemes megjegyezni, hogy csak a Han-dinasztia alatt került a Csuang-ce (Zhuangzi)vel együtt a bibliográfiai leírásokban a taoista (tao-csia (daojia) 道家) címszó alá.
Tao-tö-king (Daodejing) jelenlegi verzióban 81 részből áll. A hivatalos Han-kori felosztás szerint elöl áll a 37 fejezetes Út (Tao (Dao) 道) könyve (amely a tao (dao) szóval kezdődik és inkább általánosabb kérdésekkel foglalkozik), majd utána a 38-tól a 81. versig tartó erény (tö (de)e 德) könyve (amely a „legfensőbb erény” (sang tö (shang de) 上德) kifejezéssel kezdődik, és alapvetően a tao (dao)nak a világban való működéséről ír). Az 1973-ban megtalált két Mavangtuj (Mawangdui)ból 馬王堆 előkerült kéziraton (i. e. 195, illetve i. e. 169) ugyanakkor ennek a sorrendnek éppen az ellenkezője jelenik meg. A mavangtuj (mawangdui)-i kézirat felfedezése előtt a Tao-tö-king (Daodejing) Ho-sang kung (Heshang gong) 河上公 (i. e. 2. sz.) és Vang Pi (Wang Bi) 王弼 (i. sz. 226–249: Lao-ce csu (Laozi zhu) 老子注) kommentárjaiból volt ismeretes. 1993-ban találták meg a jelenleg ismert legrégebbi, hozzávetőlegesen i. e. 300-ból származó kéziratot Kuotie (Guodianben) 郭店 (Hupej (Hubei) tartományban). A bambuszcsíkokra írt leletet a kutatók három, egyenként 39, 18, illetve 14 bambuszlapot tartalmazó csoportra (A, B, C) osztják, melyek elrendezésükben és az írásjegyek szintjén is sok mindenben különbözik a jelenleg ismert verziótól, és amelyek az 1–66. közötti versekből 31 vers valamilyen verzióját képviselik. A két új lelet esetében ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mennyiben jelenik meg bennük az eredeti Tao-tö-king (Daodejing), illetve mennyiben egy sajátos értelmezési hagyomány.
A Tao-tö-king (Daodejing) datálása meglehetősen problematikus, rendelték már az 5., a 4. és a 3. századhoz is. Kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e egy szerzőnek (legyen az Lao-tan (Lao Dan) vagy más) tulajdonítani a művet. A 3. századnál későbbre semmiképpen sem tehető a keletkezése, mivel a 3. századi Han Fej-ce (Han Feizi), a Csuang-ce (Zhuangzi) későbbi része és a Lü-si csun-csiu (Lüshi chunqiu) már gyakran idéz belőle. Nem kizárt, hogy a Tao-tö-king (Daodejing) eredetileg inkább szájhagyományként, aforizmák gyűjteményeként terjedt, és jelenleg ismert, írott formájában csak egy lényegesen későbbi időszakban állították össze, bár szintén kérdéses, hogy a végső redaktor milyen mértékig avatkozott be a rendelkezésére álló anyagba.
A tao (dao) voltaképp a harmonikus életvitel megalapozója, és mint ilyent, természetvallásnak vagy tapasztalat-vallásnak tartják. Nem a hit az, ami alapot ad a tao (dao) követésének, hanem a gyakorlat, a tapasztalat. A könyv minden egyes versszaka egy viselkedési formára, egy helyes életvitelre utal, és egyben ennek az életmódnak a követésére biztatja az olvasót, valamint hangsúlyt fektet az ég, az ember és föld hármasságára, amelyben az ember feladata harmóniát teremteni az ég és a föld kettőssége, a jin (yin) és a jang (yang) ellentéte között.
A könyv fontos tanítása szerint a tao (dao) a nép küzdelmek és harcok nélküli életének, a harmonikus együttélésnek a megteremtője a nem-cselekvés, az ellent-nem-állás által. A taoista harcművészetek szerint ez az ellent-nem-állás, a harc nélküli harc az a hatalom, amely valódi békés együttélést teremthet az emberek között.
„Aki tao (dao)val szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon. Célhoz ér, de nem emeli fel magát; célhoz ér, de nem dicsőíti magát; célhoz ér, de nem kevélykedik; célhoz ér, de csak azért, mert nem tehet mást; célhoz ér, de nem alkalmaz erőszakot”.
A taoizmus tanításai szerint az Ég, a Föld és az Ember mind alkotórészei az egységes világmindenségnek. Egymással szüntelen kölcsönhatásban vannak, és viselkedésüket egy mindenre kiterjedő, egyetemes törvény szabályozza. Ez a törvény nem más, mint a tao (dao). Mindemellett a tao (dao) egy olyan utat vagy konkrét „ösvényt” is jelent, amiről voltaképpen nem is lehet letérni, mert ez maga a világ működésének a folyamata, a megnyilvánult világ eredendő oka.
A Tao-tö-king (Daodejing) második szavát Weöres Sándor nyomán gyakran erénynek fordítják, de sokkal inkább jelent „hatóerőt”, olyan erőt, amely által maga a tao (dao) működik. A tö (de) olyankor nyilvánul meg, amikor a dolgok folyása el akar térni a tao (dao) által kijelölt úttól. Ez a hatóerő a „vu-vej (wuwei)” – azaz a „nem-cselekvés” vagy „cselekvés nélküli cselekvés” – elve szerint működik, amely nem azonos a teljes passzivitással, hanem egyfajta természetes, erőfeszítés nélküli viselkedést jelent.
Az idők során a Tao-tö-king (Daodejing)hez körülbelül 700 kommentár íródott, amelyből mintegy 350 maradt fenn. A korai kommentárok közül érdemes kiemelni Vang Pi (Wang Bi) 王弼 (i. sz. 226–249: Lao-ce csu (Laozi zhu) 老子注), Ho-sang kung (Heshang gong) 河上公 (i. e. 2. sz.), Jen Cun (Yan Zun) 嚴遵 és a Hsziang-er (Xiang'er) 想爾 kommentárt. Vang Pi (Wang Bi) kommentárja a hszüan-hszüe (xuanxue) 玄學 irányzat többi művéhez hasonlóan bővelkedik az elvont bölcseleti koncepciókban, ugyanakkor hiányoznak belőle a vallásos felhangok. A művet 81 fejezetre osztó Ho-sang kung (Heshang gong) kommentárjából (Lao-ce csang-csü (Laozi zhangju) 老子章句) egymástól nagyon kis mértékben eltérő 30 verzió maradt fenn (egyebek között Tunhuang (Dunhuang) 敦煌), maga a mű a Huang–Lao iskola jegyeit hordozza magán, és a Szung (Song)-korig rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Szintén fontos Jen Cun (Yan Zun) (i. e. 83–i. sz. 10) Lao-ce cse-kuj (Laozi zhigui) 老子指歸 (Útmutató a Lao-ce (Laozi)hez) című kommentárja, amelyből csak a 38–81. részekhez írottak maradtak fenn. Az ebben a kommentárban megőrzött eredeti szöveg sok szempontból a Mavangtuj (Mawangdui)-féle verzióhoz hasonlít. Emellett jelentős még a Han Fej-ce (Han Feizi) két fejezetének (21–22.) elemzése és a Tunhuang (Dunhuang)ban talált (S. 6825), a Mennyei Mesterek vallásos taoista szekta szempontjait érvényesítő, a megistenült Lao-ce (Laozi)re és a halhatatlanokra hivatkozó Hsziang-er (Xiang'er) kommentár is. Japánból mintegy 250 kommentár ismert.
A Hat Dinasztia korában a Tao-tö-king (Daodejing)et szívesen tanulmányozták együtt a Csuang-ce (Zhuangzi)vel és a Ji-king (Yijing)gel. A Tang-kori Hszüan-cung (Xuanzong) 玄宗 (uralk. 712–755) alatt, elfogadva a Ho-sang kung (Heshang gong)-féle 81-es felosztást, véglegesítették a fejezetek beosztását (korábban léteztek 64, 68 vagy 72 fejezetes verziók is); 731-től a hivatalnoki vizsga részét képezte. A vallásos taoista hagyományban a Tao-tö-king (Daodejing) recitálása mágikus erővel bír, képes démonokat elűzni és gyógyítani, a recitáló képes az egyéni és a társadalmi harmóniát elősegítő érdemeket felhalmozni. A Tang-korban a Li 李 császári család Lao-ce (Laozi) személyéig vezeti vissza eredetét, ennek köszönhetően a Tao-tö-csing (Daodejing) különösen nagy megbecsülésnek örvendett, i. sz. 666-ban Kao-cung (Gaozong) császár a Titokzatos Kezdet Legmagasabb Fensége (Tai-sang hszüan-jüan huang-ti (Taishang xuanyuan huangdi) 太上玄元皇帝) címet adományozza neki.
A Tao-tö-king (Daodejing)et az i. sz. 7. században fordították le először, mégpedig szanszkritra, a 18. században a Kínában misszionáló Matthew Raper révén került már latin nyelven Európába. Azóta a nyugati nyelvű fordítások száma már meghaladja a 250-et.
A Tao-tö-king (Daodejing) kétségkívül a klasszikus kínai irodalom és filozófia legtöbb fordításban és a legtöbb kiadásban megjelent műve magyar nyelven. A mai napig nem kevesebb mint tizenkét magyar nyelvű fordítása keletkezett, és csak a rendszerváltás óta eltelt húsz évben 13-15 alkalommal jelent meg önálló formában. Egy másik, a fordítók között roppant népszerű műnek számít Puskin Anyeginje, melyet az elmúlt majd másfél évszázad alatt így is csak nyolcan ültettek át magyar nyelvre. A világ filozófiai, bölcseleti irodalmában azonban nincs másik olyan mű, amely a fordítói érdeklődés tekintetében felvehetné a versenyt a Tao-tö-king (Daodejing)gel.
A Tao-tö-king (Daodejing)nek az első teljes, magyar nyelvű fordítása Stojits Iván (1866-1932) nevéhez fűződik, és 1907-ben jelent meg. Stojits a korban dívó teozófiai mozgalom egyik meghatározó alakja volt, ebben a témában számos cikke jelent meg a Jövendőben és egyéb fővárosi lapokban. A teozófia már indulása hajnalán, a 19. század utolsó évtizedeiben rábukkant Lao-ce (Laozi) művére, melynek tanítását alapvetően összeegyeztethetőnek tartotta saját célkitűzéseivel, nevezetesen a végtelen bölcsesség és egyfajta titkos tudás feltárásával. Stojits ennek szellemében, „idegen nyelvű kútfők” és minták nyomán (de az eredeti kínai szöveg ismerete nélkül) készítette el a magyar nyelvű fordítását.
A második magyar nyelvű fordítás valamikor a húszas-harmincas években készülhetett el és Tápay-Szabó László (1877-1941) nevéhez fűződik. Tápay-Szabó a jogi tanulmányait követően több fővárosi, majd vidéki lap újságírója és szerkesztője volt. 1923-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, majd visszatérve 1930-tól a Szegedi Egyetem tanáraként tevékenykedett. Az ő kéziratban maradt fordításával kapcsolatban érdemi ismereteink nincsenek. Az azonban biztos, hogy Stojitshoz hasonlóan Tápay-Szabó sem rendelkezett azzal a kínai tudással, amely autentikussá tehette volna fordításukat.
Ágner Lajos fordítása 1943-ban jelent meg. Ágner a budapesti egyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát, majd az egyetem elvégzése után állami ösztöndíjjal a berlini egyetemen japán és kínai nyelvet tanult egy éven át (1902-1903). Ágner Lajos fordításán épp úgy érezhető a már korábban említett korszellem hatása, mint a legtöbb Tao-tö-king (Daodejing) magyar nyelvű adaptációján. Annak ellenére, hogy Ágnernek a legtöbb fordítóval ellentétben behatóbb ismeretei voltak a kínai nyelvről és kultúráról, nem igen tudta vagy akarta, úgymond belülről feltárni a szöveg rejtelmeit. Számos helyen tetten érhető azon törekvése, hogy a kínai klasszikus mű gondolatiságát valamiképpen megfeleltesse egyes európai klasszikus vagy újabb kori filozófiai irányzatoknak, vagy nyugati gondolkodók tételeivel találjon párhuzamot.
A mű első, filológiailag máig legpontosabb, legmegbízhatóbb fordítása a sinológus, filozófus Tőkei Ferenc nevéhez fűződik, amely 1962-ben jelent meg a Kínai filozófia, Ókor című háromkötetes gyűjteményének első kötetében. A Tao-tö-king (Daodejing) nagyközönség által legszebbnek tartott, legismertebb és magas szépirodalmi értéket képviselő műfordítását Tőkei Ferenc prózafordítása alapján, a sinológus szakértővel együtt dolgozva, konzultálva Weöres Sándor készítette el 1958-ban. A Weöres-féle fordítás jelent meg a legtöbbször.
A Tao-tö-king (Daodejing)nek még egy magyar nyelvű fordításáról érdemes megemlékezni, amely Karátson Gábor nevéhez fűződik. Karátson autodidakta módon sajátította el a klasszikus kínai nyelvet, és több évnyi kutató és alkotó munka eredményeképpen 1990-ben jelentette meg műfordítását, amely sajátos értelmezéseivel, művészi igényű megformálásával szintén népszerű a nagyközönség között és több kiadásban is ismert.
A magyar fordítók és a fordításokA Tao-tö-king a világ egyik nagy vallásának, a taoizmusnak egy alapvető kézikönyve. Útmutató az erényes és sikeres élethez, egyben a kínai hagyomány és folklór nagy jelentőségű és máig töretlenül népszerű nemzeti kincse, irodalmi és filozófiai mű, mely a Csuang-ce (Zhuangzi) és a Lie-ce (Liezi) mellett máig erősen hat a kínai emberek gondolkodására, életfelfogására és hagyományaira.
Kínai irodalom | |||||
---|---|---|---|---|---|
Költők, írók listája | |||||
Témakörök | |||||
Fontosabb írók, költők | |||||
Legfontosabb művek |
| ||||
Történeti művek |
Nemzetközi katalógusok |
|
---|