A mai világban a Firenze olyan témává vált, amely minden korú és hátterű ember számára nagyon fontos és érdekes. Akár személyes, akár szakmai, társadalmi vagy kulturális szinten, a Firenze felkeltette a figyelmet, és fontos vitákat és reflexiókat generált. Hatása a mindennapi élet különböző területein érezhető volt, és vitákat váltott ki a következményeiről és következményeiről. Az évek során a Firenze különböző formákat öltött, és az adott pillanat körülményeitől és tendenciáitól függően fejlődött, és továbbra is kulcsfontosságú téma maradt a kortárs társadalom számára. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk a Firenze jelentőségét és életünk különböző területeire gyakorolt hatását, részletes elemzést és betekintést nyújtva, amelyek gondolkodásra és vitára késztetnek.
Firenze | |||
![]() | |||
Az óramutató járása szerint: Uffizi Képtár, Pitti-palota, Neptun-kút a Piazza della Signoria téren, a város látképe naplementekor | |||
| |||
Becenév: A reneszánsz bölcsője | |||
Közigazgatás | |||
Ország | ![]() | ||
Régió | Toszkána | ||
Megye | Firenze | ||
Frazionék |
| ||
Polgármester | Dario Nardella | ||
Védőszent | Keresztelő János | ||
Irányítószám | 50121–50145 | ||
Körzethívószám | (+39) 055 | ||
Forgalmi rendszám | FI | ||
Testvérvárosok | |||
Népesség | |||
Teljes népesség | 360 930 fő (2023. jan. 1.)[1] | ||
Népsűrűség | 3734 fő/km² | ||
Földrajzi adatok | |||
Tszf. magasság | 50 m | ||
Terület | 102,32 km² | ||
Időzóna | CET (UTC+01:00) | ||
Elhelyezkedése | |||
![]() | |||
![]() | |||
![]() | |||
Elhelyezkedése Firenze térképén | |||
Firenze weboldala | |||
![]() | |||
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Firenze témájú médiaállományokat. | |||
Firenze (), Olaszország egyik nagyvárosa, egyben Toszkána régió székhelye és kulturális központja. A Firenzei főegyházmegye székvárosa.
Az Arno folyó két partján, annak völgyében elterülő város hosszú múltra tekint vissza. Századokon át a Medici-család uralta. 1865-1871 között az Olasz Királyság fővárosa is volt. Számtalan történelmi és művészeti látványosságnak ad otthont. A „reneszánsz bölcsőjeként” is emlegetik. Történelmi belvárosát 1982-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. 1986-ban Európa kulturális fővárosa volt.
Firenze az Arno középső folyása mentén fekszik, a careggi, fiesolei, settignanói, arcetri, bellosguardói dombok által határolt ártéri síkságon (Valdarno-völgy), nagyobb részben a folyó északi partján, a tengerszint feletti 50 méteres magasságban. Az Arno déli partja dombosabb, ezért gyérebben lakott. A várost még kisebb folyók is átszelik: a Mugnone, a Terzolle valamint a Greve.
Firenze éghajlata nedves szubtrópusi[2][3][4][5][6] (Köppen klímarendszere szerinti „Cfa klíma”):[7] a tél meglehetősen hideg, a nyár pedig kellemetlenül fülledt, meleg. November és április között havazás is előfordulhat.[6] A lehulló csapadék mennyisége egész évben jelentős, átlagosan 915 mm körüli,[3] de előfordul 1200 mm is. A levegő nedvességtartalma egész évben magas. A maximum-hőmérsékletet 1983 júliusában mérték, ekkor a hőmérő 42,6 °C-ot mutatott, míg a legalacsonyabbat 1985 januárjában -23,2 °C-kal.[8] Az évi negyven fagyos napból tíz őszre-tavaszra esik.
A firenzei Peretola Meteorológiai Állomás (Stazione meteorologica di Firenze Peretola) és a Ximenes Obszervatórium (Osservatorio Ximeniano) megfigyelései alapján az átlagos hőmérsékleti adatok az esztendő egyes hónapjaiban a következőképpen alakulnak:[3]
Hónap | Jan. | Febr. | Márc. | Ápr. | Máj. | Jún. | Júl. | Aug. | Szept. | Okt. | Nov. | Dec. | Év |
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Legmagasabb középhőmérséklet (°C) | 8 | 10 | 15 | 19 | 23 | 29 | 33 | 32 | 27 | 21 | 14 | 11 | 20,1 |
Legalacsonyabb középhőmérséklet(°C) | 1 | 2 | 5 | 8 | 11 | 16 | 19 | 18 | 14 | 10 | 5 | 2 | 9,2 |
Csapadék (mm) | 73,60 | 68,58 | 81,28 | 78,74 | 73,66 | 55,88 | 40,64 | 76,20 | 78,74 | 88,90 | 111,76 | 91,44 | 914,8 |
Forrás:[3] |
A régészeti leletek tanúsága szerint a mai Firenze területe már háromezer éve is lakott volt. A Mugnone és az Arno összefolyásánál kora vaskori település nyomait fedezték fel, a város központjában, a Piazza della Repubblicánál pedig ugyancsak ebből az időből származó temetőt.
Az i. e. 8-7. században a mai centrumtól északra, Fiesole (latinosan Faesule) területén az etruszkok egyik városa állt, mely az Arno eme szakaszán fekvő települések felett uralkodott. Temetőjük nyomait megtalálták a folyó bal partján, nem messze a Ponte Vecchiótól. Az etruszkok terjeszkedését Róma állította meg az i. e. 3-2. században. A rómaiak rendre meghódították a legfontosabb kereskedelmi csomópontokat, többek között a mai híd helyén volt egykori átkelőhelyet is. Sulla alatt az i. e. 1. században római kézre került a fiesolei fellegvár is. I. e. 59-ben Julius Caesar veterán katonái új coloniát létesítettek az Arno jobb partján. A Florentia (virágzó) nevet adták neki. Egy antik monda szerint a város nevét Fiorinus etruszk király után kapta, akit a legenda szerint a folyó partján temettek el. Egy másik szerint az Arno habzó vizéről (fluens), de létezik olyan legenda is mely szerint az Arno partján elterülő virágos mezők (flora) ihlették a rómaiakat a névválasztásban. Az elfogadott elmélet szerint a katonák jókívánságként adták a virágzó nevet városuknak, természetes óhajként, hogy új településük szépen kibontakozzék és virágozzék. A négyszögletű várost téglafallal vették körül és a derékszögben egymást metsző két főútja végén kapukat építettek. Ezt a városszerkezetet a középkori belváros is megőrizte. A két főútvonal a Cardo Maximus (ma Via Strozzi – Via degli Speziali – Via del Corso) és a Decumanus (ma Via Calimala – Via Roma) voltak. Az egykori római fórum helyét ma a Piazza della Repubblica foglalja el, a színház a Piazza della Signoria helyén volt, míg a közfürdők a mai Via delle Terme mentén. A város védőistene Mars volt, szentélye valószínűleg a mai baptisterum helyén állt.
Annak ellenére, hogy a kereszténység már a 3. században elterjedt a városban, az első püspök említése csak 313-ból származik. Az 5. század népvándorlásainak pusztításai Firenzét sem kímélték: 405-ben a keleti gótok, majd 541-ben a Totila vezette gótok dúlták fel a várost. A hagyomány szerint Firenzét Nagy Károly építtette újjá, aki a 786-os év karácsonyát itt töltötte. Az ezredforduló idején őrgrófok uralkodtak fölötte. A helyiek különösképpen tisztelik Hugo őrgrófot, aki 1001-ben számos kiváltsággal ajándékozta meg a várost. A 11. század végén Mathild őrgrófnő a pápát támogatta a IV. Henrik német-római császárral vívott háborújában. Köszönetképpen az elkövetkezendő évszázadok során számos leánygyermeket Contessa (Grófnő) névre kereszteltek.
Attól kezdve a gazdag firenzei kereskedő- és bankárcsaládok egyre nagyobb befolyásra tettek szert és különböző hatalmi, politikai csoportosulásokba szerveződtek. Ezt a politikai helyzetet a történetírók a „tornyok társasága” (Società delle Torri) korszakának nevezik. A név azzal magyarázható, hogy annak idején minden nemesi család háza fölé egy-egy torony magasodott, mivel egyrészt nem volt elegendő hely terjeszkedésre a városfalakon belül, másrészt pedig kiváló védelmet biztosítottak a különböző pártok közötti villongások során. Ma már csak kevés torony őrzi ennek az emlékét, mivel vagy elpusztultak, vagy pedig a központi hatalom megszilárdulása miatt a tulajdonosok kénytelenek voltak lebontatni őket.
A 12. századtól kezdődően a város életében egyre fontosabb szerepet kapott a városi bíró, az úgynevezett podestà, aki nem lehetett helyi születésű, ezzel biztosítva elfogulatlanságát és tárgyilagosságát.
A 13. századra a hatalmi csoportosulások két tömbbe tömörültek: a pápát támogató és a német-római császár oldalán álló guelfek és ghibellinek pártjaira. Versengésük évszázadokon át nyugtalanságban tartotta nemcsak Firenzét, hanem Toszkána többi nagyobb városát is. A két párt közötti gyűlölet 1215 húsvétján robbant ki, amikor a guelf-párti Buondelmonti család egyik ifjú sarja megkérte a ghibellin-párti Amidei lány kezét. A sérelem miatt az Amideik az Uberti család segítségét kérték és meggyilkolták az ifjú Buondelmontit. A ghibellineknek 1249-ben sikerült kiűzniük a guelfeket a városból, de diadaluk rövid életű volt, hiszen a város környéki termőföldek, amelyektől Firenze gazdasága nagyban függött a pápához hű párt kezén maradtak. A guelfek 1250-ben visszatértek a városba. Ekkor megreformálták a városvezetést: a közösség élére a Signoria (városi tanács) által kinevezett Primo Popolót állították, a biztonság felügyeletére pedig egy Capitano del Popolót neveztek ki. A következő néhány évben Firenze virágzásnak indult, ekkor verték az első aranypénzeket, az Európában nagyra becsült fiorentino d'orókat, valamint sikerült meghódítaniuk Volterrát, San Gimignanót, Poggibonsit, de kiterjesztették befolyásukat Pisára, Luccára, Pistoiára, Arezzóra és Sienára is.
1260-ban a ghibellineket száműzték a városból és amikor ezek Sienába menekültek, a firenzeiek e közeli város falaiig nyomultak előre, de Montaperti mellett vereséget szenvedtek. A diadalittas sienaiak Firenze elpusztítását javasolták, de egy városához hű ghibellin tanácsára elálltak szándékuktól. Rövid hatéves ghibellin uralkodás után a hatalom ismét a guelfek kezébe került, akik alatt kiterebélyesedett a gazdasági és kulturális élet, ami Firenzét a késő középkor egyik legfontosabb európai városállamává tette.
1267-ben az újra uralomra jutott guelfek megválasztották Anjou Károlyt Signorénak 10 évre. Az idegen fejedelmek számára a megválasztásuk biztosította azokat a jogokat, amiket azelőtt a császárok gyakoroltak, és vicariusaik a kormányhatalmat a városi hatóságokkal együtt gyakorolták. Ez utóbbiakhoz tartoztak a 13. század közepe óta a 7 magasabb céh (bírák, posztókereskedők, pénzváltók, gyapjúszövők, selyemfonók, orvosok és gyógyszerészek, szűcsök) fejei is, akikhez később újabb 14 céh társult.
1282-ben a céhek kezükbe ragadták a hatalmat és azt főnökeik, Priori által Signoria néven gyakorolták is, a nemességet pedig szigorú törvényekkel, Ordinamenti della Giustizia, igyekeztek féken tartani. E célból eleinte 1000, később 2000 főből álló polgári őrséget állítottak fel. Ennek dacára a nemesek, akik a Neri e Bianchi („feketék és fehérek”) nevet vették fel, a 14. század elején új harcba kezdtek, amelyekben Dante guelf érzelmeiért száműzetéssel bűnhődött.[9] A szegényebb nemesi családok a magasabb céhekbe vétették föl magukat és így új arisztokrácia keletkezett, amelyhez az Acciajuoli, Alberti, Buonaccorsi, Perizzi stb. családok tartoztak. Az alsóbb néposztály, a popolo minuto a hivatalokból ezután is kizárva maradt. Mindez újabb viszályokat teremtett, sikertelen kísérlet maradt az is, hogy a békét idegen fejedelmek által akarták helyreállítani; végül ezek egyike, Gauti de Brienne, Athén hercege 1342-ben az alsóbb néprétegek segítségével felfüggesztette az alkotmányt. A következő évben elűzték, a hatalmat pedig a meggazdagodott kereskedőcsaládokból alakult oligarchia ragadta a kezébe.
A 13. század végén Firenze többször is háborúba keveredett Pisával, Luccával és Arezzóval, de a háborús pusztításoknál jóval nagyobb károkat okozott az Arno 1333-as áradása (mely az összes hidat elsodorta) valamint az 1348. évi pestisjárvány, amely megtizedelte a lakosságot. A város gazdaságának alapját továbbra is a bankok és a textilipar képezték, s a vagyon néhány befolyásosabb család kezében összpontosult, ami súlyos politikai ellentétekhez vezetett. Emiatt többször is lázadások, pártvillongások törtek ki. Mindezek ellenére a városban virágzott a kulturális élet és hamarosan az itáliai reneszánsz vezető városává nőtte ki magát.
1378-ban az alsó néposztály lázadása, a Tumulto dei Ciompi három évig tartó „népuralomra" vezetett. Ezt ismét az az arisztokrata párt semmisítette meg, amelynek élén az Albizzik álltak. Uralmuk alatt Firenze nagy virágzásnak indult; a milánói Viscontiak Nápolyi László ellenében győztek, 1406-ban Pisát, 1411-ben Cortonát, 1421-ben Livornót foglalták el. A gyors felvirágzás az alsóbb néposztály több tagját is gyorsan meggazdagította és befolyásossá tette; ezek közé tartozott a Medici-család is.
A Medici-család uralmának tulajdonképpeni megalapítója Giovanni di Bicci de' Medici (1360–1429) volt. Fiát, Cosimo de' Medicit (1389–1464) az Albizziak ugyan megbuktatták, de egyévnyi száműzetés után 1434-ben visszatért, és ettől kezdve igazi fejedelmi hatalommal kormányozta a várost anélkül, hogy a köztársasági államformát megsértette volna. A Milánó ellen viselt háborúit az Anghiari melletti győzelem fejezte be. 1454 áprilisában Milánó és Firenze megkötötték a lodi békét, augusztusban a Velencei Köztársaság bevonásával megalakították az Itáliai Liga nevű védelmi szövetséget, amelyhez 1455-ben a pápai állam és a Szicíliai Királyság is csatlakozott. A Liga fél évszázados stabilitást biztosított Itáliában. Cosimo pártfogása mellett a tudományok és művészetek virágzásnak indultak: Brunelleschi, Donatello, Masaccio, Fra Filippo Lippi, Michelozzo az ő részére dolgoztak; ő alapította a Platói Akadémiát és a Medici-könyvtárat. Halála után a nép a Pater patriae („A haza atyja”) névvel illette.
Az uralkodásban beteges fia, Piero de’ Medici (1416–1469) követte, őt pedig 1469-ben fia, Lorenzo de' Medici (1449–1492), akit il Magnificónak (a Fenséges) neveztek. Lorenzo mint államférfi, költő, és mint a tudományok és művészetek pártfogója halhatatlan hírre tett szert. Firenze lett az olasz szellemi mozgalom és művészet középpontja. A legkitűnőbb művészeken kívül a legjelesebb filozófusok is Lorenzo pompás udvarába gyülekeztek. Johannes Reuchlin Firenzébe jött, hogy görögül tanuljon. (A firenzei dialektus vált a mai olasz nyelv mintájává.) Lorenzo uralmát a Pazzi-összeesküvés sem tudta megtörni 1478-ban, bár öccse, Giuliano de’ Medici (1453–1478) áldozatul esett a merényletnek. A külső veszélyek ellen ügyesen megkötött szövetségekkel védelmezte magát, a városban magában pedig pazar költekezéssel erősítette meg helyzetét, amit főként nyilvános pénzekből fedezett. Korlátlan uralkodóként kormányzott, csak a fejedelmi címe hiányzott. 1492. április 8-án halt meg Careggiben.
Lorenzo halála után a nép szabadságszeretete, amelyet Savonarola fanatikus színre lépése lángra lobbantott, fölkelt a Mediciek uralma ellen. 1494-ben II. Piero de' Medicit (1471–1503) testvéreivel együtt elűzték, és az uralmat egy demokratikus nagytanácsra bízták. Savonarola 1498-ban máglyán végezte életét, de szellemének iránya fennmaradt és 1502-ben a becsületes Piero Soderinit választották élethossziglani gonfalonieré-vé, aki Pisát 15 évi küzdelem után újra elfoglalta. 1512-ben Giovanni di Lorenzo de’ Medici (1475–1521) (a későbbi X. Leó pápa) és Giuliano de’ Medici (1479–1516) spanyol csapatok élén visszatértek a városba. Utánuk Lorenzo di Pierfrancesco de’ Medici (1463–1503) és később Giulio de' Medici (1478–1534) vezette Firenze kormányügyeit. Amikor ő VII. Kelemen néven a pápai trónra jutott, a Mediciek uralma 1527-ben újra megdőlt.
A Medici-uralmat V. Károly császár hadai állították újból helyre 1530-ban, miután a várost 11 hónapig ostromolták. Firenze hadait Francesco Ferruccio vezérelte és a védelmi munkálatoknál Michelangelo is részt vett. Alessandro de’ Medici ekkor mint örökös herceg foglalta el a kormányszéket. Halála után őt I. Cosimo követte, aki 1569-ben felvette a nagyhercegi címet és a város különböző birtokainak, az Arno vidékének, Arezzónak, Cortonának, Montepulcianónak, Volterrának, Pisának, Pesciának, Pistoiának és 1555-ben Sienának egyesítésével megalapította a Toszkánai Nagyhercegséget mint monarchikus államot. Alessandro 1564-ben lemondott fiának, Francescónak (1564–1587) javára, aki I. Ferenc néven szerepel a nagyhercegek sorában. Francescót a nagyhercegi székben I. Ferdinánd, II. Cosimo, II. Ferdinánd és III. Cosimo követték. Végül Gian Gastonéval 1737-ben kihalt a Medici-család. Ekkor VI. Károly német-római császár a vejének, Lotaringiai Ferenc hercegnek (1737–65) juttatta, aki 1763-ban Toszkánát osztrák szekundogeniturává tette. II. (Lotaringiai) Ferenc herceg, Mária Terézia főhercegnő férje 1745-től német-római császár lett, Toszkána nagyhercegi trónján második fia, I. Lipót követte. 1790-ben ő is hazatért Bécsbe (II. Lipót néven lett császár), Toszkánát utódai, a Habsburg–Lotaringiai-ház toszkánai ága uralta.
Firenze 1859-ig osztrák kézen maradt, csak a napóleoni háborúk idején szakadt meg a Habsburgok uralma a város felett másfél évtizedre. Napóleon Bonaparte tábornok 1801-ben létrehozta az Etruriai Köztársaságot, majd bekebelezte a Toszkánai Nagyhercegség területét a Francia Császárságba, nagyhercegnővé pedig saját húgát, Élisát tette meg. Napóleon bukása után 1815-ben visszatért III. Ferdinánd, akinek fia, II. Lipót 1849-ben a forradalom miatt elmenekült Firenzéből, és az osztrák intervenciós hadsereg segítségével tért vissza. 1859-ben, a szárd–francia–osztrák háború után ismét lemondani kényszerült az uralkodásról, és családjával együtt elhagyta Toszkánát. A nagyhercegséget elfoglalták a Szárd–Piemonti Királyság csapatai. Firenze és Toszkána 1865. március 15-én csatlakozott az egyesült Olasz Királysághoz, és ezzel a városállam közel ezeréves fennállása megszűnt. Mint az Olasz Királyság egyik nagy múltú, híres városa azonban továbbra is fontos szerepet játszott, ennek bizonyítéka, hogy 1865-1871 között a királyság fővárosa volt.
A következő hetven évben Firenze osztozott az egységes Olaszország sorsában. A város lakossága megháromszorozódott, a gazdasága pedig fellendült.
1944. augusztus 4-ére virradó éjjel a Dél-Olaszország felől visszahúzódó német csapatok felrobbantották az Arno összes hídját a Ponte Vecchio kivételével, de a hídfő kétszáz méteres körzetében az összes épületet felrobbantották ezzel elpusztítva Firenze belvárosának legrégebbi részét. A károkat két évtized alatt sikerült helyreállítani.
1966 novemberében az Arno hirtelen jött áradása elárasztotta a történelmi városközpont nagy részét, súlyosan megrongálta a Ponte Vecchio pilléreit, a Santa Croce templom csodálatos festményei olajos, szennyes vízzel borította, a Nemzeti Könyvtárban pedig felbecsülhetetlen értékű kéziratokat, kódexeket tett tönkre.
Az 1970-es években a város lakossága majdnem elérte a félmilliót, az új városrészek körbevették a történelmi városmagot, de az elmúlt harminc évben a lakosság száma már fokozatosan csökkent.
1982-ben Firenze történelmi központját az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, majd 1986-ban a város Európa kulturális fővárosává.
2004-ben Nagy-Firenze lakossága elérte a 957 949 főt, ennek 93,3%-a olasz nemzetiségűnek vallotta magát. A lakosság 6,7%-át alkotják bevándorlók. A 64 421 nyilvántartott firenzei immigráns közül 27 759 európai (albánok, románok, németek), 19 488 távol-keleti (kínaiak, filippínók), a fennmaradó 10 364 lakos észak-afrikai származású, nagyon kis hányaduk pedig amerikai.[10]
A lakosság életkor szerinti megoszlása:
Az Európára jellemző alacsony születési ráta Firenzében is kimutatható, aminek következtében a nyugdíjas korosztály részaránya a teljes lakosság körében felülmúlja a 14 éven aluli fiatalokét. Ennek ellenére a 20. század harmadik harmadában a születési ráta lassú növekedése volt megfigyelhető.
A népesség számának alakulása:
Firenze közigazgatásilag öt kerületre van osztva. Mindegyiket több városnegyed alkotja. Firenze korábbi felosztásában négy kerületet különítettek el. Ezeket napjainkban a városnapok idején elevenítik fel, amikor az egyes negyed lakói egymással párbajoznak különféle utcai játékok során (Santa Maria Novella, San Giovanni, Santa Croce és Santo Spirito).
Kerület | Terület (km²) |
Lakosság (5/06) |
Népsűrűség (ab/km²) |
Negyedei |
1. kerület | 11,396 | 67 170 | 5894 | San Jacopino, Il Prato-Pignone, La Fortezza, Viali, Duomo-Oltrarno, Collina sud, San Gaggio |
2. kerület | 23,406 | 88 588 | 3784 | Campo di Marte-Le Cure, Viali, La Rondinella, Settignano, Collina nord, Bellariva-Gavinana |
3. kerület | 22,312 | 40 907 | 1833 | Collina sud, Galluzzo, San Gaggio, Bellariva-Gavinana, Sorgane, Ponte a Ema |
4. kerület | 16,991 | 66 636 | 3921 | Argingrosso; Cintoia; I Bassi; Il Casone; Isolotto; La Casella; Legnaia; Le Torri; Mantignano; Monticelli; Pignone; San Lorenzo a Greve; Soffiano; San Quirico; Torcicoda; Ugnano |
5. kerület | 28,171 | 103 761 | 3683 | Castello-Le Panche, Piana di Castello, Pistoiese, Il Lippi-Barsanti, Firenze Nova, Novoli, Parco delle Cascine-Argingrosso, San Jacopino, La Fortezza, Careggi, Leopoldo-Rifredi, Collina nord, Viali |
Összesen: | 140,9 | 367 062 | 2605 |
A városra hagyományosan baloldali fellegvárként tekintenek az olasz belpolitikában.
A várost 1945 és 1951 között kommunista városvezetés vezette, 1951 és 1965 között a kereszténydemokraták, 1966-ban félévnyi időre a szocialisták, majd 1966 és 1975 között ismét a kereszténydemokratáké volt a városvezetés. 1975 és 1983 között az Olasz Kommunista Párt jelöltje Elio Gabuggiani volt a polgármester. 1983 és 1985 között a republikánusok, majd 1985 és 1995 között a szocialisták vezették a várost három párti koalícióval.
A város polgármesterét először 1995-ben választották meg közvetlenül. Azóta mindig a balközép koalíció (Olajfa, Unió, Demokrata Párt) valamelyik jelöltje győz az önkormányzati választáson.
Firenze történelmi centruma 1982 óta az UNESCO kulturális világörökségének része. Legtöbb fennmaradt építménye, műemléke a 14-16. századból, a reneszánsz trecento, quattrocento, cinquecento időszakából származik. A látnivalók többsége a középkori városfalak által határolt területen belül helyezkedik el.
A tér a város egyházi jellegű központja a középkortól napjainkig.
A Medici-palotától bal oldalra indulva jutunk a térre.
A városi élet középpontja, egykor a köztársaság fóruma volt, mostani alakjában a 14. század óta népgyűlések, ünnepek színhelye. 1498. május 23-án itt állt az a máglya is, melyen Savonarolát és vele együtt két dominikánust elégettek.
Piazza Firenze
Via di Proncosolo
Via Dante
Rövidebben: Piazza dell'Annunziata. Harmonikus hatású 15-16. századi, a reneszánsz építészet városrendezési elképzeléseit sugárzó tér.
Via San Gallo
Az Annunziata térről a Via della Sapienza visz a San Marco-térre.
E tér nevét a Szent Keresztről, illetve a Santa Croce-templomról kapta. Az 1500-as években itt rendezték a városban a lovagi játékokat, majd később különböző helyi labdajátékok színhelyévé vált.
Vigna Nuova
Piazza Ognissanti vagy korábban Borgo Ognissanti
Piazza Santo Spirito
Piazza Pitti
Piazza delle Carmine:
Via Porta Rossa
Via Buonarroti
Via Pietrapiana
Via della Colonna
Firenze századokra visszanyúló hagyományú májusi zenei fesztiválja. Az antik tavaszi életöröm mai megnyilvánulása a régi, virágokkal elárasztott Firenze ciklikus újjászületése a Maggio Musicale Fiorentino, amelyet tánccal, zenével és színházi előadásokkal ünnepel a város az Opera di Firenze operaházban.[11]
A firenzei művészetek kiemelkedő korszaka a 13-16. századra tehető. Az ekkor alkotó szobrászok, festők gyűjtőneveként alkalmazzák a firenzei iskola elnevezést. Kialakulása a város gyors ipari és kereskedelmi fejlődésével függött össze. A többi itáliai iskolától megkülönbözteti a firenzeiekét a nagyvonalú szerkesztésmód, a perspektíva tanulmányozása és a vonalas ábrázolás. Kezdete Giotto di Bondone (1266–1336) nevéhez köthető, de kiváló mesterek sokaságát mutatta fel. Többek között Masaccio (1401-1429?), Leonardo da Vinci (1452–1519), Michelangelo (1475–1564), Raffaello Santi (1483–1520), Cimabue (1240–1302), Fra Angelico (1387–1455), Fra Filippo Lippi (1406–1469), Sandro Botticelli (1445–1510), Paolo Uccello (1397–1475), Fra Bartolomeo (1472–1517), Andrea Pisano (1290–1349), Luca della Robbia (1399–1482), Andrea del Verrocchio (1436–1488) alkotásainak sokszínűségében gyönyörködhetünk Firenzében és szerte Itáliában.
Firenze fő gazdasági ágazata a kereskedelem. Kiemelkedő jelentőségű kulturális jellegű idegenforgalma.
A városban található a haute couture Gucci cég, egyike azon kevés divatvállalatoknak, melyek Itáliában nem Milánót választották székhelyül. A közelben még a Prada, a Pucci és Roberto Cavalli ruházati vállalkozásának neve ismert.
Toszkána legjelentősebb kereskedővárosaként Firenze a borkereskedés egyik központja is.
A város az A1-es autópályán Róma – Bologna, az A11-es autópályán Pisa felől érhető el. Emellett számtalan főúton és Siena felől az RA3 autópályán is megközelíthető. A nagy sebességű és hagyományos vasútvonalak a Firenze S. Maria Novella pályaudvarra futnak be Róma, Bologna, Viareggio, Pisa, Livorno felől.
Autóbusz: A helyi tömegközlekedést bonyolító buszokat az ATAF és a Li-nea közlekedési cég üzemelteti, ezekre a buszokra, mint a legtöbb városban válthatunk jegyet a trafikokban, újságosoknál és különböző bárokban. Lehetőségünk van a városon belül található vasútállomások között utazni, amit a Trenitalia üzemeltet, de természetesen ezen a hálózaton akár egész Olaszország és Európa is bejárható.
A Santa Maria Novella főpályaudvar (Stazione Santa Maria Novella vagy Stazione Centrale): a Piazza della Stazione nevű téren, a Piazza del Duomo-tól nagyjából 500 méterre északnyugatra található.
Villamos: Firenzében jelenleg egy villamosvonal üzemel, mely az 1-es jelzést viseli. A 2-es és a 3-as vonal kiépítésén dolgoznak. Az első vonalat a főpályaudvar és a szomszédos Scandicci város között 2010. február 14-én adták át. Az 1-es villamos 14 megállóval 7,8 kilométeres pályával rendelkezik. A tervek szerint 9,8 millió utast szállíthat évente.
A városban számos szolgáltató kínálja a bér kerékpárját, illetve a szállások is bocsátanak rendelkezésre ilyet. A belváros területén kerékpárút hiányában a hatalmas tömegben azonban lehetetlen haladni vele.
A belvárost körül övező tereken és utcákban fizető parkoló áll a rendelkezésre kevés szabad hellyel. A legnagyobb férőhelyű parkolóház a belváros mellett a főpályaudvarnál van, lejárat a Piazza della Stazione felől.
Autóbusz: A távolsági buszokat a SITA, Copit, CAP és Lazzi cégek indítják. Ezek a buszok a város központjától 5 kilométerre, nyugati irányban található Amerigo Vespucci repülőtérhez is közlekednek. A város központja le van zárva a forgalom elől, a buszok, taxik és az erre engedélyt élvezők kivételével itt csak gyalogosforgalom jellemző. A város falain belül egyébként majdnem minden fontosabb hely megközelíthető gyalogosan.
Roberto Baggio (1993 aranylabdása), a firenzei szurkolók kedvence volt a kilencvenes évek elején.
Firenzének a következő városokkal van testvérvárosi kapcsolata:[12]
Térképek
Képek
Előző: Athén |
Következő: Amszterdam |