Olasz Kereszténydemokrata Párt (történelmi)
Megjelenés áthelyezés az oldalsávba elrejtés| Olasz Kereszténydemokrata Párt | |
 | |
| Adatok | |
| Elnök | Alcide De Gasperi (1946–1954), Adone Zoli (1954–1960), Attilio Piccioni (1960–1966), Mario Scelba (1966–1969), Benigno Zaccagnini (1969–1975), Amintore Fanfani (1976), Aldo Moro (1976–1978), Flaminio Piccoli (1978–1980), Arnaldo Forlani (1980–1989), Ciriaco De Mita (1989–1992), Rosa Russo Iervolino (1992–1994) |
| Alapítva | 1943. március 19. |
| Feloszlatva | 1994. január 18. |
| Eredeti név | Kereszténydemokrácia Párt |
| Székház | Piazza del Gesù, Róma, Olaszország |
| Ifjúsági tagozat | Movimento Giovanile della Democrazia Cristiana (A Kereszténydemokrácia Ifjúsági Mozgalma) |
| Pártújság | Il Popolo (A Nép), La Discussione (Vita) |
| Tagok száma | 2.109.670 (1990) |
| Ideológia | kereszténydemokrácia keresztényszocializmus populizmus európaiság |
| Politikai elhelyezkedés | Középpártiság jobbközép és balközép szárnyakkal |
| Parlamenti jelenlét | Képviselőház, (1948): 305 / 574 Olasz szenátus, (1948):148 / 315 |
| Európai párt | Európai Néppárt |
| EP-frakció | Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) |
| Hivatalos színei | fehér |
| Olaszország politikai élete | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Kereszténydemokrata Párt témájú médiaállományokat. | |
Az Olasz Kereszténydemokrata Párt (olaszul: Democrazia Cristiana, rövidítése: DC, melléknév: democristiana) egy jobboldali, kereszténydemokrata olaszországi politikai párt volt.
A pártnak nagy szerepe volt a második világháború utáni Olaszország demokratikus újjáépítésében és az európai integrációs folyamat elmélyítésében. A párt 1944 és 1994 között minden kormánynak tagja volt, ebben az időszakban ők adták a miniszterelnököket.
Története
1940-es évek
- 1942. december 15.: Megalakult a párt ami még illegalitásban volt. Tagja lett a mozgalomnak a Gerardo Bruni vezette szocialista és antikapitalista szellemiségű Keresztény Szociális Mozgalom.
- 1943 júliusa: Camaldoli kolostorában fiatal keresztény diákok párbeszédet folytattak három neves közgazdásszal: Sergio Paronetto, Pasquale Saraceno és Ezio Vanoni. Ekkor dolgozták ki azt a 76 pontból álló programot, amely Codice di Camaldoli néven a kereszténydemokraták későbbi gazdasági programja lett.
- 1943. szeptember 10.: A kereszténydemokraták csatlakoztak az Olasz Felszabadítási Bizottsághoz, amelyben egyre inkább vezető szerepre próbáltak szert tenni szemben a kommunistákkal és szocialistákkal.
- 1944 júniusa: Róma felszabadítása után megalakul a második Bonomi-kormány, melynek vezetői lettek a kereszténydemokraták. Ekkor kötötték meg a Római paktumot, amellyel megalakult a legnagyobb munkavállalói szakszervezet, a CGIL.
- 1944 decembere: Alcide De Gasperi lttz a párt főtitkára, egyben a 3. Bonomi-kormány külügyminisztere
- 1945 decembere: a második világháború utáni első miniszterelnök Alcide de Gasperi lett, amivel megalakult első kormánya.
- 1946. június 2.: Népszavazást tartottak Olaszország államformájáról, ahol a köztársaságpártiak győztek és ezzel 1948-tól az ország államformája köztársaság lett. A választás után II. Umbertó olasz király lemondott a trónjáról.
- 1948. január 1.: Olaszország államformája köztársaság lett és ezen a napon lépett életbe az új alkotmány.
1950-es évek
- 1952: Alcide De Gasperi miniszterelnök, mint egyik legfőbb kezdeményezője aláírta az Európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szóló szerződést.
- 1958: A választásokon a párt 42,35%-os eredményével, történetének legjobb eredményét érte el. Fanfani második kormánya alakult meg, melynek miniszterelnöke és külügyminisztere illetve a párt elnöke lett. Ebbe a kormányba bekerült a balközép Olasz Szociáldemokrata Párt (Partito Socialista Democratico Italiano, PSDI), így centrista vezetés alakult ki.
1960-as évek
A kereszténydemorkata pártban egyre progresszívabb lett a vezetés olyan politikusokkal, mint Amintore Fanfani, Aldo Moro és Benigno Zaccagnini, akiket még a párt balszárnya is támogatott. 1961. június 13.: Fanfani megbeszélésen vett részt az Egyesült Államok akkori új elnökével John Fitzgerald Kennedyvel, aki megerősítette Fanfaninak, hogy nem ellenzi a balközéppel való kormányzást. 1963-ban Aldo Moro miniszterelnöksége alatt a szocialistákkal alakult koalíció. Ezzel a „szerves baloldal” is megalakult, amiből később a balközép koalíció jött létre.
Történelmi kiegyezés
1976 és 1979 között a párt a kommunisták külső támogatásával kormányzott, Aldo Moro vezetésével, akit a Vörös Brigádok elnevezésű ultrabaloldali terrorszervezet 1978-ban elrabolt, túszként fogvatartott, majd meggyilkolt.
A történtek sokként hatottak a pártra. Amikor Moro fogságba került, Giulio Andreotti keményvonalas álláspontot vett fel, és kijelentette, hogy terroristákkal nem tárgyal a kormány.
Pentapartito
Az 1980-as évek elején a DC támogatottsága csökkenni kezdett. 1981-ben a republikánus Giovanni Spadolini lett 1944 óta az első nem kereszténydemokrata kormányfő, egy ötpárti koalíció részeként: kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata, liberális és republikánus. Ezt a koalíciót emlegették Pentapartito (’Öt Párt’) néven.
A kereszténydemokraták az 1983-as választáson történelmük addigi legrosszabb eredményét érték el, 32,5%-ot, ami az előző választáshoz képest 5,8 százalékpontos csökkenést jelentett. Ezt követően a szocialista Bettino Craxi lett a kormányfő. 1987-ben 34,2%-ot ért el a párt. Giovanni Goria alakított kormányt, amely 1988-ig maradt fenn. Eközben Venetóban megjelent az Északi Liga. Habár az évtizedet az országban a gazdasági növekedés jellemezte, de az olasz líra folyamatos leértékelése a magaskamatú állampapírok kibocsátása miatt a gazdaság is stagnálni kezdett.
1988-ban Ciriaco De Mita lett az új kormányfő, akinek kormánya 1989. május 19-ig volt hivatalban. 1989-ban a párt 18. kongresszusán Arnaldo Forlanit választották meg titkárnak. Forlani megválasztásával a párt jobbközép szárnya került előtérbe. Ennek lett következménye, hogy, a párton belül Ciriaco de Mita vezette baloldali szárny meggyengült, és a Bettino Craxi vezette szocialistákkal megerősödött az együttműködés. A sajtóban ekkor terjedt el a CAF megnevezés: Bettino Craxi, Giulio Andreotti és Arnaldo Forlani fémjelezte politikai szövetség, melynek célja a Pentapartito többségének biztosítása volt a szocialisták és kereszténydemokraták támogatásával.
1989. július 23-án hivatalba lépett a Hatodik Andreotti-kormány, amely 1991. március 29-ig volt hivatalban. Ezen időszak alatt radikális és történelmi változások álltak be az olasz és nemzetközi politikában: leomlott a berlini fal, a kelet-európai országok rendszerváltása, a hidegháború vége és a vasfüggöny megszűnése.
Ennek következtében időszerűtlenné vált a kereszténydemokrata párt antikommunista hangvétele, ami hosszú ideig fontos szempont volt az olasz belpolitikában a párt szavazói körében.
Megszűnése
1992-ben a kirobbant Tangentopoli-ügyek botránysorozat miatt a párt hitelessége jelentősen megtépázódott, valamint a hidegháború megszűnése miatti új politikai helyzet is közrejátszott. Ebben az évben a párt titkára Mino Martinazzoli lett. 1993-ban a párt országos tanácsa elfogadta a Martinazzoli által kidolgozott új etikai kódexet. Ezt követően kilépett a pártból Mariotto Segni, aki szkeptikus volt, hogy az új kódex valóban rendbe fogja hozni a pártot, amelyet nem sokkal később újabb csapás sújtott: Giulio Andreottit a maffiával való szövetkezéssel vádolták meg. Hamarosan megbukott a Giuliano Amato vezette kormány, Scalfaro köztársasági elnök pedig Carlo Azeglio Ciampit nevezte ki miniszterelnöknek, aki a második világháború utáni első párton kívüli kormányfő lett.
1993. június 23-án Martinazzoli felvetette egy új párt megalapításának ötletét. A kereszténydemokraták országos vezetősége rosszul reagált a javaslatra, többen a párt felbomlását látták a javaslatban. Ezt Martinazzoli később tagadta, és benyújtotta a titkári posztról való lemondását. Ezt az országos vezetés egyhangúlag visszautasította, és újra felkérték, hogy vigye véghez a párt megújítását.
Ideológiája
A párt szellemisége a keresztény szociális tanokon alapult, amelyeket a 19. században Romolo Murri és Luigi Sturzo fektetett le.
Politikai irányzatai
A párt a nevével ellentétben nem tisztán kereszténydemokrata szellemiségű volt, hanem főleg mérsékelt, középpárti és főleg liberális szárnyai voltak. Ez leginkább Alcide De Gasperi irányítása alatt volt jellemző, Amintore Fanfani idején a progresszív irányzat vált erőssé. Aldo Moro, Mariano Rumor idején határozottan a centrista néppárti irányzat vált meghatározóvá, míg Giulio Andreotti jobbközép irányzatú volt. Az 1980-as években a pártnak egyaránt volt balközép és jobbközép szárnya is. A balközépet Ciriaco De Mita, a jobbközépet Arnaldo Forlani vezette.
Gazdaságpolitikája
Gazdaságpolitikájukat alapvetően meghatározta Codice di Camaldoli (Camaldoli-kódex) nevű gazdasági program. A program tartalmazta a jóléti javakhoz való hozzájutás állami segítségét, az állampolgárok szellemi fejlődését és a vallásosság megtartását.
Paolo Emilio Taviani közgazdász szerint ennek a kódexnek a hatására született meg a dél-olasz tartományok felzárkózását segítő a Dél Háza (Casa di Mezzogiorno) nevű hivatal, amely megalapozta a mezőgazdaság fejlődését, az alkotmánymódosítást, és elősegítette az állam intézményrendszerének a gazdasági fejlődéshez való hozzájárulását.
Ezt követően a párt a szociális piacgazdaság elkötelezettjévé vált.
Külpolitikája
A párt a kezdeti időkben, Alcide De Gasperi vezetése alatt egyértelműen NATO-párti volt, emellett elkötelezett híve az európai integrációnak. Emiatt ők tekinthetők az Európai Unió megalkotóinak.
Amintore Fanfani külügyminiszter irányítása alatt folytatódott a NATO-párti, európai integráció párti és a gyarmatosítást ellenző, antikolonialista politika. Olaszországnak együtt kellett működnie az Egyesült Államokkal, a Kelet-Európa felől érkező kommunista fenyegetés miatt. Emellett feladata volt a Közel-Kelet és a Harmadik Világ országaival való párbeszéd elősegítése. Enrico Mattei az ENI vezetőjeként a kőolajban gazdag Iránnal olyan megállapodásokat kötött, amelyek miatt az olajárak viszonylag alacsonyak lettek Olaszországban. Azonban ez a fajta külpolitika problémákat is okozott az ország nemzetközi politikában való felértékelődése, a baloldal felé való nem megfelelő nyitás és mindehhez a pénzügyi források megteremtésének a nehézsége miatt Fanfani politikáját gyakran vádolták dilettánsnak és megbízhatatlan NATO-pártinak.
A párt vezetősége
Főtitkárai
- Alcide De Gasperi (1944–1946)
- Attilio Piccioni (1946–1949)
- Giuseppe Cappi (1949. január - július)
- Paolo Emilio Taviani (1949. április - 1950)
- Guido Gonella (1950–1953)
- Alcide De Gasperi (1953–1954)
- Amintore Fanfani (1954–1959)
- Aldo Moro (1959–1964)
- Mariano Rumor (1964–1969)
- Flaminio Piccoli (1969. január-november)
- Arnaldo Forlani (1969–1973)
- Amintore Fanfani (1973–1975)
- Benigno Zaccagnini (1975–1980)
- Flaminio Piccoli (1980–1982)
- Ciriaco De Mita (1982–1989)
- Arnaldo Forlani (1989–1992)
- Mino Martinazzoli (1992–1994)
A Nemzeti Tanács elnöke
- Alcide De Gasperi (1946–1954)
- Adone Zoli (1954–1960)
- Attilio Piccioni (1960–1966)
- Mario Scelba (1966–1969)
- Benigno Zaccagnini (1969–1975)
- Amintore Fanfani (1976)
- Aldo Moro (1976–1978)
- Flaminio Piccoli (1978–1980)
- Arnaldo Forlani (1980–1989)
- Ciriaco De Mita (1989–1992)
- Rosa Russo Iervolino (1992–1994)
Választói bázisa
Eleinte a párt Észak-Olaszországban volt erős, Veneto és Lombardia régiókban, ezen régiók erős katolikus gyökerei miatt. Délen a régiók liberális gyökere miatt – akik Mussolini előtt népszerűek voltak délen – a Monarchista Nemzeti Párt és a Közember Pártja volt erősebb. Emilia-Romagnaban és közép-olasz régiókban a Kommunista Párt erős beágyazódása miatt a párt nem volt népszerű.
Az 1950-es évektől az 1980-as évekig a párt legtöbb szavazója inkább délről volt valósi, mint valamelyik észak-olasz régióból. Ebből egyedül Veneto régió volt kivétel, amely mindvégig a párt egyik fellegvára maradt.
1983-as választáson a párt 40% feletti eredményt egyedül Puglia régióban ért el, mindenhol ennél rosszabb eredményt ért el, ami részben a párt hierarchikus struktúrájának volt köszönhető.
Választási eredmények
| Képviselőház | |||||
| Választási évek | # a helyezés a szavazatok alapján |
% a szavazatok arányában |
Az elnyert mandátumok száma |
+/– | Vezető neve |
|---|---|---|---|---|---|
| 1946 | 8,101,004 (#1) | 35.2 | 207 / 556 | - | Alcide De Gasperi |
| 1948 | 12,740,042 (#1) | 48.5 | 305 / 574 |  98
|
Alcide De Gasperi |
| 1953 | 10,862,073 (#1 | 40.1 | 263 / 590 |  42
|
Alcide De Gasperi |
| 1958 | 12,520,207 (#1) | 42.4 | 273 / 596 | 10
|
Amintore Fanfani |
| 1963 | 11,773,182 (#1) | 38.3 | 260 / 630 | 13
|
Aldo Moro |
| 1968 | 12,441,553 (#1) | 39.1 | 266 / 630 | 6
|
Mariano Rumor |
| 1972 | 12,919,270 (#1) | 38.7 | 266 / 630 | - | Arnaldo Forlani |
| 1976 | 14,218,298 (#1) | 38.7 | 263 / 630 | 3
|
Benigno Zaccagnini |
| 1979 | 14,046,290 (#1) | 38.3 | 262 / 630 | 1
|
Benigno Zaccagnini |
| 1983 | 12,153,081 (#1) | 32.9 | 225 / 630 | 37
|
Ciriaco De Mita |
| 1987 | 13,241,188 (#1) | 34.3 | 234 / 630 | 9
|
Ciraco De Mita |
| 1992 | 11,637,569 (#1) | 29.7 | 206 / 630 | 28
|
Arnaldo Forlani |
Jegyzetek
- ↑ Maurizio Cotta e Luca Verzichelli, Political Institutions of Italy, Oxford University Press.
- ↑ David Hanley, Christian Democracy in Europe, Continuum International Publishing Group.
- ↑ Archivált másolat. . (Hozzáférés: 2016. október 19.)
- ↑ MARTINAZZOLI: ORA LE NUOVE REGOLE. (Hozzáférés: 2021. október 3.)
- ↑ Paolo Emilio Taviani, La svolta di Camaldoli, in Stato ed economia, poi ripreso con medesimo intendimento in Paolo Emilio Taviani, Perché il Codice di Camaldoli fu una svolta, in Civitas, XXXV, luglio–agosto 1984
- ↑ Giovanni Prezioni - La Civiltà Cattolica, Quaderno N. 3859 del 02/04/2011, recensione del libro Amintore Fanfani e la politica estera italiana di Agostino Giovagnoli e Luciano Tosi. . (Hozzáférés: 2016. október 9.)
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Democrazia Cristiana című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
| Nemzetközi katalógusok |
|---|