Ez a cikk a Tasnádi Kubacska András témával foglalkozik, amely jelenleg nagy érdeklődést váltott ki. A Tasnádi Kubacska András egy olyan téma, amely felkeltette a szakértők és a nagyközönség figyelmét, mivel relevanciája és hatása különböző területeken van. Ezen a vonalon a Tasnádi Kubacska András jelentőségét, valamint annak következményeit és lehetséges megoldásait alaposan megvizsgáljuk. Hasonlóképpen, különböző megközelítések és perspektívák kerülnek bemutatásra, amelyek lehetővé teszik az olvasó számára, hogy jobban megértse a Tasnádi Kubacska András nagyságát és a jelenlegi társadalomra gyakorolt hatását.
| Tasnádi Kubacska András | |
| Született | 1902. április 28.[1][2] Budapest[3] |
| Elhunyt | 1977. március 30. (74 évesen) Budapest[3] |
| Állampolgársága | magyar |
| Szülei | Fellner Etelka Kubacska András |
| Foglalkozása |
|
| Tisztsége | múzeumigazgató (1945–1949, Magyar Természettudományi Múzeum) |
| Iskolái | Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (1920–1925) |
| Kitüntetései | Akadémiai Díj (1963) |
| Sírhelye | Farkasréti temető (19/1-2-10)[4][5] |
Tasnádi Kubacska András (Budapest, 1902. április 28. – Budapest, 1977. március 30.) magyar geológus, paleontológus, a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktora, a paleopatológia[6] magyarországi megteremtője, a tudománytörténeti gyűjtemények elindítója és fejlesztője, a természettudományi muzeológia és ismeretterjesztés vezéralakja. Az 1930-as évektől az 1960-as évek végéig végezte Ipolytarnócon, a világhírű lábnyomos homokkő lelőhelyének feltárását és megóvását.
Édesapja, Kubacska András a Fasori Gimnázium természetrajz tanára volt,[7] aki fia érdeklődését már kisgyerek korában a természet irányába terelte.
Iskoláit és felsőfokú tanulmányait Budapesten végezte. 1920 és 1925 között a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt, majd 1925 és 1932 között a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán folytatta tanulmányait. 1924-ben diplomázott, majd 1926-ban doktorált őslénytan-, illetve ásvány-kőzettanból. 1927 és 1929 között a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa is volt, a világhírű paleontológus, Othenio Abel mellett.[8] Már hallgatóként is tanított, kutatott, gyűjtött, és gyűjteményt kezelt.[9][10] Bécsből hazatérve – külső munkatársként – bekapcsolódott a Magyar Állami Földtani Intézet térképező munkájába.
1931-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa, I. osztályú segédtisztként két év alatt újjászervezte az Országos Természettudományi Múzeum[11] Ásvány-Őslénytárának közel 130 éves, rendezetlen őslénytani gyűjteményét.[9][10] 1935 és 1943 között felállította a Föld és az élővilág fejlődéstörténete című nagy érdeklődést és elismerést kiváltó kiállítást. Hazánkban először tárta közönség elé és elevenítette meg fejlődéstörténeti alapon, a leletek magyarázata mellett művészi ábrák, rekonstrukciós rajzok, festmények, szobrok segítségével azt a teret, környezetet, amelyben az őslények éltek.
1938-tól a Földtan-Őslénytár igazgatója. Újjászervezte a tárat, s létrehozta – magánkönyvtárára alapozva – a tár saját könyvtárát. 1941-től a Magyar Nemzeti Múzeum elnöki titkára és az Országos Természettudományi Múzeum I. osztályú múzeumi őre. A második világháború alatt a Magyarhoni Földtani Társulat titkára, majd tiszteletbeli tagja, folyóiratának, a Földtani Közlönynek szerkesztője.[8] Létrehozta a Fajok eredete és az ember származása, valamint a Nagy magyar természettudósok című kiállításokat.[12]
Nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Múzeum épületeinek, gyűjteményeinek, a Széchényi Könyvtár[13] állományának és nem utolsósorban személyzetének megmentése a II. világháború végén, azaz a nyilas hatalom, Budapest ostroma, s a szovjet csapatok bevonulása idején.[9][10]
1945-től az Országos Természettudományi Múzeum főigazgatója, majd a Magyar Nemzeti Múzeum alelnöke, mellette a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának föld- és őslénytani szakreferense és szakértője.[8] Megszervezte a romeltakarítást és az újjáépítést. Önálló anyagi forrásokat teremtett az újjászervezéshez. Új kutatóintézeteket létesített (Embertani tár, Biológiai Intézet, Tudománytörténeti Gyűjtemény, Fotóintézet, Nyomda- és Kliséüzem, Sajtóosztály). Monográfiákat, életrajzi köteteket, tudományos folyóiratokat jelentetett meg.[14] Felfejlesztette a múzeumi szakkönyvtárat.
1949-re felállította a nagyszabású, európai hírű Afrika élővilága című kiállítást. Ehhez nagy értékű trófea- és állatbőrgyűjteményeket vásárolt Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond híres Afrika-vadászoktól. A kiállítócsoport művészei és preparátorai Afrika nagyvadjait (hazánkban első ízben) dermoplasztikai szobrászati technikával keltették életre nagyméretű diorámákban, élőhelyük eredeti környezetébe helyezve.[15]
1949. január 27-én – koholt vádak alapján – felfüggesztették főigazgatói állásából és visszaminősítették múzeumi őrnek. Nem tört meg; tovább folytatta a tudományos és ismeretterjesztő munkát.[9][10]
1950 novemberétől lett a Magyar Állami Földtani Intézet Múzeumának[16] vezetője, 1973. november 29-i nyugdíjazásáig. Feladata lett az újjászervezés, a régi kiállítású múzeum átalakítása szakgyűjteménnyé. Felállította a rétegtani, az ásvány-teleptani, kőzettani, növénytani és gerinces-paleontológiai részlegeket. A gyűjtemények kiállításra alkalmas, látványos darabjait a Magyar Természettudományi Múzeumnak, az első világháború előtt létesített részletes építőkő- és agyaggyűjteményeket pedig a Műegyetemnek adta át.
Hazánkban elsőként foglalkozott a kihalt ősállatok betegségeit kutató új tudományággal. Eredményeit a Palaeopathologia című, magyar és német nyelvű, akadémiai díjas könyvében összegezte. 1960-ban. E mű alapján minősítették a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktorává.[9][10]
1969-ben a Magyar Állami Földtani Intézet 100 éves jubileumára az Intézet történetét, illetve Magyarország ásvány-teleptanát és rétegtanát bemutató kiállításokat rendezett.[17] Az ehhez szükséges látványos anyagokat 1968-ban szerezték be, rendszeres gyűjtőutak során. Ezekről a gyűjtőutakról is szól A láthatatlan bánya című könyve. 1972-ben létrehozta a Magyar Állami Földtani Intézet Tudománytörténeti Gyűjteményét.[9][10]
Számos hazai barlangban – így a Budai-hegység barlangjaiban is – kutatott, és végzett elsősorban földtani és őslénytani vizsgálatokat, melynek során azonban több érdekes megfigyelést tett az ősemberi maradványokra és az itt élő denevérfaunára vonatkozóan is. Az ő közvetítésével jutottak múzeumba az 1960-as évek végén a Rudabányán fellelt emberszerű ősmajom-leletek.
Szüntelenül dolgozott; soha sem tette le tollát. Élete utolsó éveiben, megromlott látása miatt már vakon írta le gondolatait. Lehetetlent nem ismerve folyamatosan dolgozott a nemzet kultúrájának felemeléséért és gazdagításáért, a tudomány előbbreviteléért, és a tudományos ismeretterjesztésért. Komoly igényességgel írt tudományos ismeretterjesztő könyvet a mondák állatvilágáról és a boszorkányos hírbe kevert állatokról. Negyvennél is több ismeretterjesztő könyvében, több száz cikkében, rádió és televíziós előadásaiban olvasmányos formában, közérthetően vezette be az olvasókat, nézőket a őslénytan, földtan, ásványtan és a tágabb értelemben vett természettudományok világába. Utolsó éveinek Móra Kiadónál megjelent gyermekmeséi saját gyerekkora emlékeit elevenítik fel, ezeknek is minden sorában felbukkannak az állatok és a növények. Meséi, leírásai egyúttal forrásértékű tudományos közlemények is.
Minthogy több mint harminc éven át kutatott Ipolytarnócon, neve összeforrt a Borókás-árokban talált ősnövények és ősállati lábnyomok feltárásával – róla nevezték el pár éve a maradványok bemutatására létesített csarnokot az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területén.
1963-ban munkásságát az Akadémiai Díj III. fokozatával ismerték el.