Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Tellinger István hatását a mindennapi élet különböző területein. A gazdaságra gyakorolt hatásától a társadalomra gyakorolt hatásáig a Tellinger István érdeklődés és vita téma volt az utóbbi időben. Elemezzük, hogy a Tellinger István hogyan alakította át a munka dinamikáját, az interperszonális kapcsolatokat és azt, ahogyan viszonyulunk a minket körülvevő világhoz. Továbbá megvizsgáljuk a Tellinger István különböző perspektíváit és kulturális, történelmi és technológiai vonatkozásaival való kapcsolatát. Reméljük, hogy ezzel a cikkel átfogó és teljes képet adunk a Tellinger István kortárs valóságunkra gyakorolt hatásáról.
Tellinger István | |
Született | 1940. március 25. Munkács |
Elhunyt | 2008. július 17. (68 évesen) Miskolc |
Foglalkozása | grafikusművész |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Tellinger István témájú médiaállományokat. | |
Tellinger István (Munkács, 1940. március 25. – Miskolc, 2008. július 17.) magyar grafikusművész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagja. Miskolcon alkotott.
Tellinger István Munkácson született, de születése után édesanyja Miskolcra hozta. Rendkívül szegényes körülmények között éltek a Toronyalja utcában. Sok mindennel foglalkozott: volt lakatosinas és segéd, dolgozott az építőiparban technikusként, tervezőként. A pesti lakatos iskolában a szakrajztanára egy festőművész volt, Bor Ferenc, akinek hatására felébredt, megerősödött rajzolási szenvedélye (később mondta magáról, hogy „kényszeres rajzoló”). A Főiskolára kétszer is megkísérelte a felvételt – sikertelenül. A képzőművészettel aktívan 1960-ban kezdett el foglalkozni, bekapcsolódott az akkoriban már országos hírű Miskolci Grafikai Műhely munkájába. Az ott munkálkodó grafikusok (Kondor Béla, Lenkey Zoltán, Csohány Kálmán) segítségével sajátította el a grafika szakmai ismereteit, de főleg Lukovszky László segítségével, akit mesterének is tekintett, aki „kinyitotta a szemét”.
Első kiállítása a Libresszó nevű könyvtár-kiállítóhelyben volt 1969-ben. Ettől kezdve folyamatos résztvevője volt a helyi, majd országos kiállításoknak. A grafika, a rézkarc és a linóleummetszet volt fő kifejezési formája – részben Lukovszky hatására is, de fametszettel is foglalkozott. Később – főleg az 1990-es évektől – színes grafikákat, majd festményeket is készített, annak ellenére, hogy magát mindig is grafikusnak tartotta. Sajátos kifejezésformája feltűnést és elismerést hozott számára a különböző kiállításokon. „Az én filozófiám az, hogy megpróbáltam mindig is azt megrajzolni, azt megfesteni, amit én gondolok, én érzek. … Mert a művészet az átfogalmaz, átír” – nyilatkozta. Sokat foglalkozott újsággrafikával is (mint a miskolci grafikusok közül többen): 1967 óta jelentek meg munkái az Élet és Irodalom, a Napjaink, az Észak-Magyarország, a Népszava, a Magyar Hírlap lapjain, sőt önálló grafikai számok is megjelentek alkotásaival (Borsodi Szemle, Élet és Irodalom, Borsodi Művelődés, Könyvtáros). Szívesen foglalkozott kisgrafikákkal, ex librisekkel, amikkel díjakat is nyert. Anyagi okokból – de hivatástudatból is – tanított, a Gábor Áron Művészeti Szakközépiskolában rajzra oktatta az ifjúságot. Zárkózott, néha keserű hangú művésznek tartották. Ezt ő maga is elfogadta, de 50 éves korától kezdett megváltozni világlátása. „Minden zárkózottságom és keserűségem a szorongásaimból fakadt. … Messzebbről nézve a dolgokat sokkal kevesebb szomorúságra okot adó dolgot látok, és sokkal több izgalmas kérdést találok a körülöttem lévő világban ” – mondta.
Tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének. Alkotásait őrzi például a miskolci Herman Ottó Múzeum és a budapesti Magyar Nemzeti Galéria. Miskolc városától megkapta a Kondor Béla-díjat.
Mezei Ottó ezt írta művészetéről: „…grafikai lapjainak (képeinek) művészi hitele, meggyőzőereje nőttön-nőtt, még ha mindezt alig kísérte is megbecsülés, külső elismerés. E következetes (kutató)munka eredményeként teremtette meg a maga gondosan és hajlékonyan artikulált művészi nyelvét, amely a grafikai és festői elemek alkalmazása révén, bármiféle stiláris monotónia nélkül változatos formai összefüggések megjelenítésére vált alkalmassá.” Ő maga így írt ugyanerről: „»Művészi hitvallásom« érzelmeim, gondolataim, rögeszméim, a világról és emberekről alkotott saját véleményem képekben történő megfogalmazása. Az esztétikai kategóriák, képi fogalmazás és mesterség megtanulása. Hitem, hogy az általam feldolgozott témák adalékai, részei lehetnek a mának és saját életemnek.”