A Sandro Pertini ma is releváns téma a társadalomban. Ennek a kérdésnek a jelentőségének növekedésével döntő fontosságú, hogy megértsük következményeit és következményeit. Ebben a cikkben a Sandro Pertini-hez kapcsolódó különböző szempontokat vizsgáljuk meg, a történetétől a mai hatásig. Részletes elemzéssel arra törekszünk, hogy teljes és objektív képet adjunk a Sandro Pertini-ről, azzal a céllal, hogy elősegítsük a témával kapcsolatos nagyobb megértést és vitát. Függetlenül attól, hogy mennyire ismeri a Sandro Pertini-et, reméljük, hogy ez a cikk informatív, és felkeltette az érdeklődését, hogy még ma többet megtudjon erről a nagyon fontos témáról.
Sandro Pertini | |
![]() | |
Olaszország 7. köztársasági elnöke | |
Hivatali idő 1978. július 9. – 1985. június 29. | |
Előd | Giovanni Leone |
Utód | Francesco Cossiga |
Olasz Köztársaság Képviselőházának elnöke | |
Hivatali idő 1968. június 5. – 1976. július 4. | |
Előd | Brunetto Bucciarelli-Ducci (DC) |
Utód | Pietro Ingrao (PCI) |
Olasz Szocialista Párt főtitkára | |
Hivatali idő 1945. augusztus 2. – 1945. december 18. | |
Előd | Pietro Nenni |
Utód | Rodolfo Morandi |
Katonai pályafutása | |
Csatái | első világháború |
Született | 1896. szeptember 25.[1][2][3][4][5] San Giovanni[6] |
Elhunyt | 1990. február 24. (93 évesen)[2][4][5][7][8] Róma[9] |
Sírhely | San Giovanni |
Párt | Olasz Szocialista Párt |
Házastársa | Carla Voltolina (1946. június 8. – 1990. február 24.) |
Foglalkozás | ügyvéd, újságíró |
Iskolái | Università degli Studi di Modena e Reggio Emilia |
Vallás | ateizmus |
Díjak |
|
![]() | |
Sandro Pertini aláírása | |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Sandro Pertini témájú médiaállományokat. |
Alessandro Giuseppe Antonio Pertini, ismertebb nevén Sandro Pertini (San Giovanni di Stella, 1896. szeptember 25. – Róma, 1990. február 24.) olasz politikus, újságíró és partizán.
Olaszország 7. köztársasági elnöke 1978 és 1985 között, emellett az egyetlen szocialista politikus, aki ezt a tisztséget betöltötte.
Harcolt az első világháború idején az isonzói csatákban, 1917-ben megkapta a Katonai vitézségi aranyérmet, a háborúban való helytállása miatt. A háború után az Olasz Szocialista Párt tagja lett, ahol kiemelkedett ellenzéki politikusként a fasizmus ellenes harcával, ez a fajta politikai elkötelezettsége még Mussolini uralma alatt is megmaradt. 1925-ben 8 hónapos börtönbüntetésre ítélték, emiatt száműzetésbe vonult Franciaországba, ahol antifasiszta politikai tevékenységét folytatta. Később, 1929-ben visszatért Olaszországba, álnéven, de letartóztatták és a fasizmus ideje alatt működő Államvédelmi Bíróság előbb börtönbüntetésre, később internálásra ítélte.[10]
1943-ban, a fasizmus bukása után szabad lett. Részt vett a Porta San Paolo-i csatában, ahol több harcoló partizánegység sikeresen megakadályozta, hogy Róma náci megszállás alá kerüljön. Pietro Nennivel megalakította a PSIUP (Egyesült Munkásság Olasz Szocialista Pártja) pártot. Ebben az évben elfogta őt az SS és halálra büntette. Sikerült kiszabadulnia a római Regina Coeli börtönből, a Matteotti brigád egyik partizánjának segítségével. Így lett az Olasz Ellenállási Mozgalom egyik oszlopos tagja és a Nemzeti Felszabadítási Bizottság katonai testületének lett partizánja. Partizán volt Róma, Toszkána, Valle d'Aosta és Lombardia területein. Több partizánakcióban való sikeres harca nyomán, megkapta a katonai aranyérmét.[10]
1945 áprilisában részt vett a milánói lázadásban, megszavazta azt a rendeletet, amellyel Benito Mussolinit halálbüntetésre ítélték. Tagja volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, a Képviselőház tagja volt 1953 és 1976 között. Az Olasz Szocialista Párt frakcióvezetője 1948-1953 között. 1968 és 1976 között a Képviselőház elnöke volt. 1978. július 8.-án választották meg Olaszország 7. köztársasági elnökének.[10]
Karizmatikus megjelenésével, nagy népszerűségre tett szert az olaszok körében. Egyesek úgy emlékeznek rá, mint "az olaszok legkedveltebb köztársasági elnöke".[11]
Államfőként hat miniszterelnököt iktatott be: Giulio Andreotti (akinek 1978-as lemondását elutasította), Francesco Cossiga (1979-1980), Arnaldo Forlani (1980-1981), Giovanni Spadolini (1981-1982), Amintore Fanfani (1982-1983) és Bettino Craxi (1983-1987) miniszterelnököket.[12]
Öt örökös szenátort nevezett ki és három alkotmánybírót hivatali ideje során. Ő nevezte ki 1983-ban Bettino Craxit, mint 1945 utáni első szocialista miniszterelnököt.[12]
Elődje: Giovanni Leone |
Utódja: Francesco Cossiga |