Dario Fo

Dario Fo
Élete
Született	1926. március 24. Sangiano, Lombardia
Elhunyt	2016. október 13. (90 évesen) Milánó
Sírhely	Cimitero Monumentale
Nemzetiség	olasz
Házastársa	Franca Rame (1954. június 24. – 2013. május 29., házastárs halála)
Gyermekei	Jacopo Fo
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	vígjáték
Kitüntetései	irodalmi Nobel-díj (1997, 7 500 000 kr) Sonning-díj (1981) Orden al Mérito Docente y Cultural Gabriela Mistral Palermo díszpolgára a Brüsszeli Vrije Egyetem díszdoktora (2001) Premio Cinearti La chioma di Berenice honorary doctor of the Sorbonne Nouvelle University (2005)
Irodalmi díjai	Irodalmi Nobel-díj (1997)
Dario Fo aláírása
Dario Fo weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Dario Fo témájú médiaállományokat.

Dario Fo (Sangiano, 1926. március 24. – Milánó, 2016. október 13.) olasz drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező, aki időnként zenét is írt darabjaihoz. 1997-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

1926. március 24-én született Sangiano faluban, Lombardiában. Apja a vasútnál dolgozott, közben lelkes amatőr színész volt. A család gyakran költözködött az áthelyezések miatt. A mesélést anyai nagyapjától tanulta, aki halász volt, üvegfújó és mellesleg ismert mesemondó.

A második világháború alatt, 17 évesen ejtőernyősnek jelentkezett az Olasz Szociális Köztársaság haderejébe, amit a kényszernek tud be. Múltjának ezen epizódja számos kritikát váltott ki.

1940-ben a Milánói Egyetemen művészetet és építészetet tanult. 1950-ben felhagyott építészkarrierjével; rádiós és tévés munkába kezdett mint színész és szatíraszerző. 1954-ben feleségül vette Franca Rame színésznőt.

1955-ben Rómába költözött, 1956-ban megírta és előadta a Non si vive di solo pane (Nem csak kenyéren él az ember) című rádióműsort, amit élete egyik legnagyobb sikerének tartott.^[1]

1962-ben Fo és felesége, akik időközben megalapították a Compagnia Dario Fo nevű Dario Fo Társulatot, egy sor rövidebb tévés varietéprogramot készítettek a RAI-nak, de olyan gyakran találkoztak a cenzúrával, hogy a tévét a színházra cserélték. Színházi munkásságát a szatíra jellemzi, és mindaz, ami ellentmond annak, amit Fo „polgári színháznak” nevez. Fo kilépett azonban a színház keretei közül is, és tereken, gyárakban és egyéb olyan helyeken lépett fel, ahol a közönség a társadalom alsóbb rétegeiből érkezett.

1968-ban létrehozta a Nuova Scena színtársulatot azzal a céllal, hogy visszatérjen a színjátszás népies gyökereihez. Az előadásokat a legkülönbözőbb helyeken tartották.

1969-ben nagy sikerrel vitte színre a Buffó misztériumot; amelynek ő volt az egyetlen szereplője, és amely egy újragondolt középkori misztériumjáték grammelotban előadva, ami egy színházi nyelvezet, amely a Commedia dell'Arte világából származik, és amelyet hangok, ritmusok építenek fel, és intonációja egy valós nyelvre emlékeztet.

Az 1970-es években közeli kapcsolatba került a parlamenten kívüli szélsőbaloldallal. Ekkoriban alapította meg a La Comune mozgalmat az utcai színjátszás előmozdítása céljából.

1970-ben megszületett az Egy anarchista véletlen halála (Morte accidentale di un anarchico), amellyel Fo visszatért a politikai motívumokhoz. A darabot az anarchista Giuseppe Pinelli halála ihlette.

Fo munkáinak legfontosabb jellemzői, hogy még a legtávolabbinak tűnő témákban is megtalálja az aktualitást, valamint általában az antiklerikalizmus. Ezt a kettőt ötvözi az 1989-es Il papa e la strega (A pápa és a boszorkány).

1999-ben feleségével együtt megkapta a Wolverhamptoni Egyetem honoris causa doktori címét.

A Berlusconi-kormány hatalomra kerülésével munkái ismét politikai töltetet kaptak. Übü király és Abnormális kétfejű (L'Anomalo Bicefalo) című művei Berlusconiról szóló szatírák, amelyekben Fo személyesíti meg a kormányfőt, aki egy balesetet követő átmeneti amnézia után bevallja az igazságot kétes ügyeiről.

2005-ben megkapta a Sorbonne, majd 2006-ban a római La Sapienza Egyetem honoris causa doktori címét.

2011-ben részt vett egy kampányban, amely az afáziára hívta fel a figyelmet.^[2]

2012. március 24-én, a nyolcvanhatodik születésnapján megnyitotta a saját és felesége életét feldolgozó kiállítást a milánói királyi palotában.

Kilencvenévesen, egy milánói kórházban, tüdőelégtelenségben hunyt el.^[3]

Legfontosabb művei

• Il dito nell'occhio (1953)
• Sani da legare (1954)
• Non tutti i ladri vengono per nuocere (1958)
• Az arkangyalok nem játszanak flippert (1959)
• Aveva due pistole con gli occhi bianchi e neri (1960)
• Chi ruba un piede è fortunato in amore (1961)
• Izabella, három hajó és egy széltoló (1963)
• Settimo: ruba un po' meno (1964)
• La colpa è sempre del diavolo (1965)
• La signora è da buttare (1967)
• Grande pantomima con pupazzi grandi, piccoli e medi (1968)
• L'operaio conosce 300 parole, il padrone 1000: per questo è lui il padrone (1969)
• Buffó misztérium
• Egy anarchista véletlen halála (1970)
• Morte e resurrezione di un pupazzo (1971)
• Tutti uniti! Tutti insieme! Ma scusa quello non è il padrone? (1971)
• Il Fanfani rapito (1973)
• Nem fizetünk, nem fizetünk! (1974)
• Clacson, trombette e pernacchi (1981)
• Nyitott házasság (1983)
• Il papa e la strega (1989)
• Johan Padan a la descoverta de le Americhe (1991)
• Il diavolo con le zinne (1997)
• Lu Santo Jullare Françesco (1997)
• Marino libero, Marino è innocente (1998)
• Il paese dei mezarat (2002)
• L'anomalo Bicefalo (2003)
• Sotto paga! Non si paga! (2007)

• Dario Fo–Franca Rame: Nyitott házasság; ford. Romhányi Ágnes; Madách Színház, Bp., 1990 (Madách Színház műhelye)
• Dario Fo, a Nobel-díjas komédiás. Tőle, róla; szerk. Madarász Imre; Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1998 (Eötvös Klasszikusok)

• Lanfranco Binni: Dario Fo, La Nuova Italia, 1977
• Paolo Puppa: Il teatro di Dario Fo, Marsilio, 1978
• Chiara Valentini: La storia di Dario Fo, Feltrinelli, 1997

• Tom Behan: Dario Fo. Revolutionary Theater, Pluto Press, 2000
• Joseph Farrell – Antonio Scuderi: Dario Fo. Stage, Text and Tradition, Southern Illinois University Press, 2000
• Joseph Farrell: Dario Fo & Franca Rame. Harlequins of the revolution, Methuen, 2001

• Dario Fo – Nobelprize.org (angolul) és (svédül)
• Dario Fo blogja (olaszul)