Vojtech Tuka

Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Vojtech Tuka lenyűgöző világát és mindazt, amit ez a koncepció magában foglal. Az eredetétől a mai relevanciájáig elmélyülünk a kulcsfontosságú szempontokba, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy alaposan megértsük a Vojtech Tuka-et és annak különböző területekre gyakorolt ​​hatását. Egy alapos elemzés és kritikai perspektíva révén felfedezzük a Vojtech Tuka jelentőségét jelenlegi társadalmunkban, és azt, hogy hogyan fejlődött az idők során. A populáris kultúrára gyakorolt ​​hatásától a globális gazdaságra gyakorolt ​​hatásáig a Vojtech Tuka olyan téma, amelyet érdemes alaposan megvizsgálni, hogy megértsük hatókörét és jelentőségét a mai világban.

Vojtech Tuka
Az első szlovák köztársaság miniszterelnöke
Hivatali idő
1939. október 28. – 1944. szeptember 2.
ElnökJozef Tiso
ElődJozef Tiso
UtódŠtefan Tiso
Szlovákia külügyminisztere
Hivatali idő
1940. július 29. – 1944. szeptember 2.
ElődFerdinand Ďurčanský
UtódŠtefan Tiso
Született1880. július 4.
Hegybánya,  Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt1946. augusztus 20. (66 évesen)
Pozsony,  Csehszlovákia
SírhelySzent Márton temető
PártSzlovák Néppárt
Foglalkozásjogász, politikus
IskoláiEötvös Loránd Tudományegyetem (–1902, jogtudomány, államtudomány)[1]
Halál okaakasztás
Valláskatolicizmus
A Wikimédia Commons tartalmaz Vojtech Tuka témájú médiaállományokat.
Tuka és Hitler találkozója 1941-ben

Vojtech Tuka (magyar nevén Tuka Béla; Hegybánya, 1880. július 4. – Pozsony, 1946. augusztus 20.) szlovák jogász és politikus, az első szlovák köztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere, a pozsonyi Szlovák Egyetem rektora, a Szlovák–Német Társaság elnöke. Magyarországnak való kémkedésért börtönben ült, de mégis az önálló Szlovákia miniszterelnöke lehetett, hogy közreműködjön az országának egyik legszörnyűbb tragédiájában, ezért ellentmondásokkal terhelt a politikai pályafutása.

Életpályája

Karrierjének kezdete

1880. július 4-én született Hegybányán szlovák családban. Édesapja Tuka Antal tanár, édesanyja Cserny Ilona volt. Származása ellenére magyar neveltetést kapott, eredeti keresztneve Béla. Jogot tanult Budapesten, Berlinben és Párizsban, majd a budapesti államrendőrség bűnügyi osztályán dolgozott. 1914-től az Erzsébet Tudományegyetemen a nemzetközi jog és a jogbölcselet tanára volt,[2] ám az egyetem 1921-ben Pécsre költözött. Tuka ezután Csehszlovákia területén maradt, kiadói és szerkesztési munkákat vállalva. Részt vett a magyar pártok megalapításában és a titkos katonai szervezkedésekben is. 1922-ben belépett a Szlovák Néppártba, és először a párt alelnöke, majd 1925-től parlamenti képviselője lett, ebben a minőségében dolgozta ki pártjának első autonómiatervezetét. Ő volt a párt Slovák című lapjának főszerkesztője. 1923-ban ő hozta létre a párt félkatonai szervezetét, a Rodobranát, amelynek a börtönbüntetéséig a vezetője volt. E szervezet tagjai fekete inget viseltek az olasz fasiszták mintájára és megnyilatkozásaikban is egyre inkább ez a vonal érvényesült. Személyiségének megítéléséhez tartozik, hogy nyelvileg vegyes, szlovák, magyar és német közegben töltötte ifjú éveit. Korának történelméhez kapcsolódva fiatalon a magyar államnemzethez tartozónak gondolta magát, ami miatt későbbi szlovák politikai szerepvállalássára a „maďarón” kifejezést adták neki.[3]

Börtönbüntetése

A csehszlovák hatóságok kezdettől megfigyelték és úgy tartották, hogy a magyaroknak kémkedik. 1928. január 1-jén cikket tett közzé a Slovákban A Martinská Deklarácia tizedik évében címmel, amelyben azt állította, hogy az 1918-as turócszentmártoni deklaráció titkos záradéka alapján 1928. október 31-én Szlovákia függetlenné válik, ha addig autonómiát nem kap. A csehszlovák kormány perbe fogta, 1928. október 5-én titkosszolgálati úton szerzett bizonyítékok alapján 15 év fegyházra ítélték. Több tanú állítása szerint 1922-ig nem beszélt szlovákul[4] és többször letartóztatták mint magyar nacionalistát.

Edvard Beneš, aki az 1935-ös választási győzelem érdekében meg akarta nyerni a szlovák nacionalistákat, beleegyezett ügyének felülvizsgálatába, beismerő vallomásáért cserébe, hogy így igazolják, nem alaptalanul ítélték el. 1937-ben Ivan Dérer szlovák származású igazságügyminiszter ellenezte szabadulását, azonban 1937 decemberére ő is beadta a derekát és Beneš kegyelemben részesítette Tukát, lakóhelyéül azonban a büntetés maradék idejére Csehországot jelölte ki, kijelölt munkahellyel és lakással. Tuka előbb egyszobás, majd háromszobás lakást kapott Plzeňben, felesége pedig hozzáköltözhetett. A börtön könyvtárában dolgozott könyvtárosként, más források szerint a kerületi bíróságon is alkalmazták mint írnokot. Hazatérésére 1938. szeptember 29-e, a müncheni egyezmény elfogadása után nyílt lehetősége, amikor Szlovákia autonómiát kapott a Cseh-szlovák Köztársaságon belül.

Visszatérése a politikába

Tuka és felesége Pöstyénbe mentek, ahol, bár a sajtónak azt nyilatkozta, hogy kizárólag tudományos területen akar a jövőben munkálkodni, sok régi párttársa, a Gestapo emberei és a Völkischer Beobachter szerkesztője is felkeresték. Jozef Tiso látogatása idején megkapta a Hlinka-gárda egyenruháját. Párttársai kérésére Bécsbe utazott, hogy az első bécsi döntésnél a szlovákok javára befolyásolja az eseményeket, ám nem volt lehetősége beszélni. Ezt követően visszatért a politikába, többször is tárgyalt a német vezetőkkel és 1939 februárjában Hitlerrel is találkozott. Létrehozta a Szlovák–Német Társaságot, melynek elnöke is lett. A cseh kormányzat, a titkos egyezkedéseket megelégelve márciusban puccsot hajtott végre,[5] Tukát és Alexander Machot Brnóba vitték. A függetlenség március 14-i kikiáltását követően térhetett vissza Szlovákiába.

A németek március 11-én átadott listájukban Tukát szerették volna szlovák igazságügyminiszternek, ám Tiso ellenszenve miatt végül nem ő, hanem Mikuláš Pružinský kapta a tárcát. Tiso inkább tudományos pályára próbálta terelni Tukát, és 1939. március 30-án kinevezte a pozsonyi Szlovák Egyetem jogfilozófiai professzorává, majd május 27-én a rektorává. Tuka részt vett az új állam alkotmányának előkészítésében is. Az ekkoriban gyakran tartott nagygyűléseken rendszeresen szónokolt, kirohanásokat intézve a zsidók és a csehek ellen. Az 1939. október 26-án tartott elnökválasztáson Tisót elnökké választották, ő pedig két nap múlva kinevezte Tukát miniszterelnökké.

Miniszterelnökként

Miniszterelnöksége idején megjelentek a német mintára létrehozott faji törvények, melyek előkészítésében Tuka jelentős szerepet vállalt. 1940. július 28–29-én Hitler Salzburgba rendelte a szlovák kormányt, és leváltatta Ferdinand Ďurčanský külügyminisztert, mivel túl jó kapcsolatot ápolt a pozsonyi szovjet követtel. Helyette Tukát tette meg külügyminiszternek, aki odahaza meghirdette a szlovák nemzetiszocializmus programját. 1942-ben vette kezdetét a szlovákiai zsidóság koncentrációs táborokba történő deportálása. Tukára a németeknek Tisóval szemben volt szükségük, arra az esetre ha ő megtagadja az engedelmességet. A Tiso vezette konzervatívok azonban végig kiálltak a németek mellett, így Tuka hatalma folyamatosan csökkent és 1942 után sok radikális átállt a konzervatívok oldalára. Tuka ezután csak a Hlinka-gárda alacsonyabb beosztású tisztjeire támaszkodhatott.

1943-tól a nemzetiszocializmus propagálása egyre csökkent az állami médiában. 1944. május 12-én Hitler Kleßheimben (Salzburg része) találkozott Tisóval és Tukával és a szlovák katonai erőfeszítések fokozását, ütőképes véderő bevetését követelte. Tuka a szlovák nemzeti felkelés alatt, szeptember 2-án veszítette el miniszterelnöki pozícióját a német bizalom elvesztése miatt, utódja Štefan Tiso lett. A háború befejeződése után perbe fogták, halálra ítélték és 1946. augusztus 20-án bitófán kivégezték.

Írásai

  • A szabadság (Budapest, 1910).

Jegyzetek

  1. ↑ Pécsi Egyetemi Almanach. PTE Egyetemi Levéltár. (Hozzáférés: 2025. április 16.)
  2. ↑ Révai
  3. ↑ Tuka Béla/Vojtech Tuka: Magyar kémből szlovák miniszterelnök (Magyar volt vagy szlovák? 9.). napunk.dennikn.sk, 2023. július 6. (Hozzáférés: 2024. február 19.)
  4. ↑ Sőt magát magyarnak, szüleit németnek vallotta az 1921-es népszámláláson (Milan Ivanka 1928: Proti tajnej irredente. Národný denník VII/45, 1 (1928. február 23.)).
  5. ↑ Ádám Magda: The Munich Crisis and Hungary: The Fall of the Versailles Settlement in Central Europe. In: Igor Lukes – Erik Goldstein (szerk.) The Munich Crisis, 1938: Prelude to World War II. London: Frank Cass, 1999. 117. o.

Források

További információk