Ebben a cikkben a Sulyomi-Schulmann Adolf témáját különböző nézőpontokból vizsgáljuk meg, hogy megértsük annak különböző kontextusokban gyakorolt hatását és mai relevanciáját. A történelem során a Sulyomi-Schulmann Adolf döntő szerepet játszott az emberek életében, befolyásolva döntéseiket, meggyőződéseiket és tetteiket. Átfogó elemzésen keresztül megvizsgáljuk a Sulyomi-Schulmann Adolf társadalmi, politikai, tudományos, kulturális és más releváns területekre gyakorolt hatásait. Ennek a cikknek a célja, hogy átfogó képet adjon a Sulyomi-Schulmann Adolf-ről, értékes információkat és mély reflexiókat biztosítva, amelyek gondolkodásra és vitára hívnak.
| Sulyomi-Schulmann Adolf | |
| Született | 1883. december 22. Oravicabánya |
| Elhunyt | 1942. október 26. (58 évesen) Budapest |
| Állampolgársága | magyar |
| Nemzetisége | magyar |
| Foglalkozása | gyógypedagógus |
Sulyomi-Schulmann Adolf (Oravicabánya, 1883. december 22. — Budapest, 1942. október 26.) magyar gyógypedagógus, a modern, komplex logopédiai kezelés egyik úttörője Magyarországon.
Temesvárott (1902-ben) elemi iskolai tanításra, Budapesten (1906-ban) gyógypedagógiai oktatásra képesítő oklevelet szerzett. Már korábban Németországban házitanítóként működött és gyógypedagógiai intézményeket tanulmányozott (Berlinben, Halléban, Lipcsében és másutt). Gyakorlóévét (1905) a siketek ungvári intézetében töltötte, pályakezdőként is ott tanított, majd igazgató lett 1915-től.
1920-ban Ungvárról kiutasították, ezután tanári és igazgatóhelyettesi beosztásban a siketek budapesti intézetében dolgozott (1920-1925), majd a budapesti Hibás Beszédűek Állami Intézetének igazgatója 1942-ig. Egyidejűleg tanított a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán is. Alapító tagja volt a Magyar Gyógypedagógiai Társaságnak és a Magyar Írástanulmányi Társaságnak. Szerkesztette a Siketnémák és Vakok Oktatásügye című folyóiratot (1924-1929). Sarbó Artúrt tekintette mesterének, munkatársa volt Szondi Lipótnak, akinek Gyógypedagógiai Kórtani és Gyógytani Laboratóriumában a dadogás és a rhinolalia aperta örökléstani kutatásában vett részt. Munkássága mind a hallássérültek, mind a beszédben akadályozottak gyógyító pedagógiájában maradandó.
A hallássérültek számára a beszédtanítást és a „szülőházi iskola” (az iskoláskor előtti szakszerű nevelés a családban) meghonosítását javasolta, és figyelmeztetett a beszédet kísérő „akció” és „mimika” tudatosabb felhasználását a beszédtanításban. A logopédiai folyamatban a „pedagógiai pszichoterápia” alkalmazását nélkülözhetetlennek tartotta. Értékes és gazdag magyar és német nyelvű szakirodalmat hagyott hátra.