Losonczy Géza

A mai világban a Losonczy Géza alapvető szerepet töltött be az emberek életében. Hatása olyan jelentős volt, hogy nincs olyan terület, amelyet ne érintett volna a Losonczy Géza. Legyen szó személyes, munkahelyi, társadalmi, tudományos vagy technológiai szféráról, a Losonczy Géza kulcsfontosságú elemmé vált, amely életvitelünket alakítja. Az évek során a Losonczy Géza felkeltette az élet minden területéről érkező egyének érdeklődését és kíváncsiságát, és végtelen kutatásokat, vitákat és vitákat generált jelentéséről, fontosságáról és hatóköréről. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk a Losonczy Géza világát, elemezzük a hatását különböző kontextusokban, és felfedezzük jelentőségét az emberi fejlődésben.

Losonczy Géza
Született1917. május 5.
Budapest
Elhunyt1957. december 21. (40 évesen)
Budapest
Nemzetiségemagyar
Foglalkozásapolitikus, újságíró
Halál okatisztázatlan[1]
SírhelyeÚj köztemető
A Magyar Népköztársaság államminisztere
Hivatali idő
1956. október 30. – 1956. november 12.
Minisztertanács elnökeNagy Imre
Az Országgyűlés tagja
Hivatali idő
1945. november 4. – 1951. március 17.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja
Hivatali idő
1945. június 24. – 1945. november 4.
HázelnökZsedényi Béla
Politikai pályafutása
PártMKP (1939–1948)
MDP (1948–1956)
A Wikimédia Commons tartalmaz Losonczy Géza témájú médiaállományokat.

Losonczy Géza (Érsekcsanád, 1917. május 5. – Budapest, 1957. december 21.) újságíró, politikus. Az 1956-os forradalom alatt a második- és harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere. A Nagy Imre-per vádlottja, a forradalom mártírja.

Élete

Emléktáblája a Corvin közben
Emléktáblája
Kossuth Lajos tér 11.

Az egyetemet Debrecenben végezte és már ekkor részt vett a munkásmozgalomban. 1935-től egy évig a „Tovább” című lapot szerkesztette. Ez idő tájt sok más baloldali-kommunista érzelmű fiatallal együtt ő is tagja az ekkor tömegmozgalomnak számító, a szociális és népi programot a magyar fajvédelemmel ötvöző Turul Szövetségnek.[2] 1940-ben pedig a Népszava újságírója lett. Az ezt megelőző évben belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1941-ben egy időre letartóztatták.

1945-ben előbb a Szabad Nép belpolitikai rovatát vezette, majd Révai József népművelési miniszter államtitkára lett 1949-51 között. 1951-ben koncepciós perben őt is elítélték, ismét börtönbe került. 1954-ben szabadult (ekkor Nagy Imre volt a miniszterelnök). A börtönben elszenvedett viszontagságok kezelésre szoruló pszichés zavarokat okoztak neki.

Később a Magyar Nemzet munkatársa lett és tagja a miniszterelnökségtől első ízben megfosztott Nagy Imre körének. A Petőfi Kör szervezője volt. 1956. október 23-án a tüntetőkhöz csatlakozott.

Donáth Ferenccel együtt ő volt, aki a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének október 26-ai ülésén beterjesztette azt a platformjavaslatot, amely szerint a párt elutasította volna, hogy ellenforradalomként értékelje az eseményeket és ehelyett „demokratikus tömegmozgalomnak” ismerte volna el. (Ezen a napon Maléter Pál ezredes fegyverszünetet kötött a Corvin köz felkelőivel.) A javaslat a párthéják ellenállásán akkor megbukott, de mégis ahhoz vezetett, hogy a vezetés a felkelés fegyveres elfojtása, mint lehetséges megoldás mellett a politikai jellegű rendezésen is elkezdett gondolkodni.[3]

Október 30-án Nagy Imre abban a beszédében nevezte ki Losonczy Gézát kormánya államminiszterének, amelyben bejelentette az egypártrendszer megszüntetését. Az eseményeket ekkor már forradalomnak[4] értékelte. Ugyanakkor a többpártrendszer bevezetését súlyos hibának minősítette később. Nagy Imre Snagovi jegyzetek címen megjelent írásaiban olvasható: „Véleményem szerint ez volt a második hét legsúlyosabb politikai hibája. Ez a lépés ugyanis feladta a párt monopolhelyzetét egy olyan helyzetben, amikor leninista vezetőség kerülhetett volna, illetőleg, amikor új pártot lehetett volna szervezni teljesen leninista vezetéssel. A szocialista és demokratikus tömegekben megvolt a többpártrendszer követelése Nem kellett volna ezt szó szerint venni. a hatalom kérdésében tett engedményt, s rendkívül súlyos következményekkel járt volna. a több párt kérdésében felül kell vizsgálni és meg kell változtatni álláspontunkat.”[5]

Losonczy Géza sírja Budapesten. Új köztemető: 300.

November 4-én, amikor elindult a szovjet hadsereg támadása, feleségével, Haraszti Máriával és lányával Jugoszlávia követségére menekült, de a követség nem jelentett számukra menedéket: Romániába vitték őket. 1957 áprilisában visszaszállították őket Budapestre, ahol Losonczy Géza a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottja lett volna, de a börtönben, miután éhségsztrájkba kezdett, máig tisztázatlan körülmények között meghalt.

Művei

  • Kommunisták a nemzetgyűlésen. Kádár János, Losonczy Géza, Oczel János beszéde; Szikra, Bp., 1946
  • A középosztály válsága. Előadás; Szikra, Bp., 1947 (A Magyar Kommunista Párt politikai akadémiája)
  • Kommunista erkölcs; Szikra Ny., Bp., 1948 (Szemináriumi füzetek falusi alapfokú szemináriumok számára)
  • Az egyház és demokrácia kérdéséhez. Négy különlenyomat Révai József, Orbán László, Losonczy Géza cikkei; MKP Országos Oktatási Osztálya, Bp., 1948
  • A magyar ifjúságért; előszó Non György; Magyar Ifjúság Népi Szövetsége, Bp., 1948
  • Megnyerjük az élet csatáját! Beszámoló a Béke Híveinek párizsi Világkongresszusáról; bev. Losonczy Géza; Hungária, Bp., 1949
  • A népi demokrácia harca az egyházi reakció ellen; Szikra, Bp., 1949 (A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Akadémiája)
  • A Vatikán és az amerikai imperializmus szövetsége 1950. márc. 30-án tartott előadás; Szikra, Bp., 1950 (Magyar Dolgozók Pártja Politikai Akadémiája)

Emlékezete

Jegyzetek

  1. ↑ A Nagy Imre-per során tisztázatlan körülmények között hunyt el a börtönben
  2. ↑ Kerepeszki Róbert: „Informátorunk is a Turul Szövetségnek volt tagja…”, Egykori Turul-tagok a politikai rendőrség látóterében 1945 után, Betekintő, 2012/1. Archiválva 2015. február 20-i dátummal a Wayback Machine-ben
  3. ↑ Honvédelmi Minisztérium cikksorozata 1956-ról (10. rész) Archiválva 2007. szeptember 29-i dátummal a Wayback Machine-ben (honvedelem.hu)
  4. ↑ Nagy Imre beszéde az egypártrendszer megszüntetéséről. . (Hozzáférés: 2006. szeptember 27.)
  5. ↑ Losonczy december 4-i feljegyzése, in Snagovi jegyzetek, 320–321. o.

Források

Irodalom

  • Kövér György: Losonczy Géza, 1917–1957; 1956-os Intézet, Budapest, 1998