Caproni Ca.135

Ca.135
Egy olasz Caproni Ca.135 közepes bombázó
Funkció	bombázó
Gyártó	Caproni
Tervező	Cesare Pallavicino
Gyártási darabszám	147
Fő üzemeltetők	Olasz Légierő, Magyar Királyi Légierő
Rendszeresítők	olasz, magyar, perui légierő
Személyzet	4 fő
Első felszállás	1935. április 1.
Szolgálatba állítás	1936
Légi győzelem	légi győzelmek / légiharc veszteségek száma
Méretek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Hossz	14,5 m
Fesztáv	18,96 m
Szárnyfelület	61,5 m²
Tömegadatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Szerkezeti tömeg	5606 kg
Hajtómű
Hajtómű	3 db léghűtéses csillagmotor
Teljesítmény	2400-as fordulatszámon, 4000 méteren 835 LE, azaz 623 kW
Repülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Max. sebesség	363 km/h (4500 méteren)
Hatótávolság	1600 km
Legnagyobb repülési magasság	6000 m
Háromnézeti rajz
A Wikimédia Commons tartalmaz Caproni Ca.135 témájú médiaállományokat.

A Caproni Ca.135 olasz közepes bombázó repülőgép, melyet az olasz Bergamo városában tervezett meg Cesare Pallavicino. E típus első felszállását 1935-ben hajtotta végre, és a perui légierő kötelékében 1937-ben rendszeresítették, míg az olasz légierő (Regia Aeronautica) csak 1938. január elsején állította hadrendbe.

Valle tábornok, az olasz légierő parancsnoka kiadta az úgynevezett R-tervet, amely Olaszország légierejének modernizálását volt hivatott szolgálni, és célja az volt, hogy 1940-re több mint 3000 légi harcieszköz álljon rendelkezésre. 1934 végén pályázatot írtak ki vadászbombázó repülőgépek megtervezésére és megépítésére az alábbi technikai követelményekkel:

• elvárt sebesség: 330 km/h 4500 m-en, és 385 km/h 5000 méteres magasságban
• elvárt emelkedési teljesítmény: 4000 méter 12 és fél perc alatt
• elvárt hatótávolság: 1000 km, 1200 kg bombateher mellett
• elvárt maximális repülési magasság: 8000 méter

A repülési magasság kritériumainak és a hatótávolság követelményeinek a beérkező mintadarabok nem feleltek meg, de a sebességi követelményeket mindegyik pályázó által benyújtott repülőgép prototípus biztosítani tudta, sőt túlteljesítette. A pályázat végén a győztesek között volt a Ca.135-ös (mely 204 darabos megrendelést kapott), a Fiat BR.20 (204 db), a Piaggio P.32 (144 db), a Savoia-Marchetti SM.79 (96 db), a CANT Z.1007 (49 db) és a Piaggio P.32 (12 darabos megrendeléssel).

A Caproni gyár ajánlatára a Magyar Királyi Légierő megvizsgálta a gépek magyarországi alkalmazhatóságát, majd 1939. december 10-én született döntés a Ca.135-ös bombázók megvásárlásáról. Ekkor Magyarország 36 darabot rendelt a típusból. A megrendelt gépekből 32 darab már 1940 májusáig, a maradék szeptemberig érkezett meg. Az átadott gépek Ca.135bis és Ca.135U változatúak voltak. A megérkezett gépek egyből az erdélyi események miatt készültségben lévő 3/5. (Uz Bence) és 3/6. (Boszorkány) bombázó századokhoz kerültek. A gépeket a debreceni 3. önálló javítóműhely szolgálta ki.

Magyarország 1941-es hadba lépését követően már az első légi műveletekben részt vettek a 3/5. század Ca.135-ös bombázói. A gépeket nem csak eredeti feladatkörükben, hanem a Gyorshadtest támogatásában és vadászelhárításban is eredményesen tudták alkalmazni. A kedvező tapasztalatok hatására Magyarország újabb 32 gépet rendelt, melyek 1942-ben érkeztek meg. Ezt az időszakot azonban már erősödő szovjet légvédelmi tevékenység jellemezte, így a 2500 m-es hatásos bombavetési magasságon a gépek a korábbinál erősebb ellenséges légvédelmi tűznek voltak kitéve. A második rendeléssel kapott gépeknél a műszaki problémák is megszaporodtak, ezért a magyar hadvezetés kivonta a gépeket a közvetlen harci tevékenységből, és a továbbiakban a Ca.135-ösöket a hátországban bombázó-kiképző alakulatoknál használták.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Caproni Ca.135 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Bonhardt Attila, Sárhidai Gyula, Winkler László: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992, ISBN 963 327 182 7, pp. 379–379.