Saverio Mercadante

Megjelenés áthelyezés az oldalsávba elrejtés
Saverio Mercadante
Életrajzi adatok
Született1795. szeptember 17.
Altamura
Elhunyt1870. december 17. (75 évesen)
Nápoly
Pályafutás
Műfajokopera
Tevékenységzeneszerző
A Wikimédia Commons tartalmaz Saverio Mercadante témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Saverio Mercadante (Altamura, 1795. szeptember 17. – Nápoly, 1870. december 17.) 19. századi olasz operaszerző, a nápolyi operaiskola meghatározó egyénisége, korának ünnepelt színpadi szerzője.

Élete

Mercadante édesapja korán megözvegyült, majd a házvezetőnőjével létesített élettársi kapcsolatot. A zeneszerző ennek, az akkoriban törvénytelennek számító kapcsolatnak a gyermekeként látta meg a napvilágot 1795-ben, a Bari melletti Altamura községben. Születési anyakönyvi kivonatában az szerepel, hogy a szülők neve ismeretlen, ennek következtében törvénytelen gyermeknek tekintették. Ez a jogállás azonban sok tekintetben kedvező volt a gyermekre nézve, ennek köszönhette, hogy állami iskolába járhatott, és így időben el tudta végezni tanulmányait. A Mercadante család 1806-ban költözött Nápolyba, és mivel a kis Saverio tehetsége hamar megmutatkozott, hamar felmerült, hogy az itteni konzervatóriumban folytassa zenei tanulmányait. Ennek egy akadálya volt: az iskolába csak a nápolyi körzetben született gyerekeket vették fel. Egy ismerősük segítségével azonban sikeresen megoldották ezt a problémát. A helyi plébános újrakeresztelte, születési idejeként 1797-et, születési helyeként pedig egy Nápoly melletti kisvárost jelölték meg.

A konzervatóriumban Fedele Fenaroli (1730–1818), Giovanni Furno (1748–1837), Giacomo Tritto (1733–1824) valamint Niccolò Zingarelli (1725–1837) zeneszerzők és zenészek voltak a mesterei. 1818-ban Gioachino Rossini látogatta meg a nápolyi konzervatóriumot. Ekkor több hallgató is lehetőséget kapott, hogy szerzeményeivel bemutatkozzon a nagy mesternek. Mercadante két nyitányát adták elő, amik Rossini tetszését azonnal elnyerték. A nagy operaszerző állítólag a következő szavakat mondta Zingarellinek: „Kedves mester! Őszinte elismerésem tanítványához! Műveit hallgatva végiggondolhattam: ott kezdi alkotópályáját, ahol mi már befejeztük!”.

Mercadante Rossini ajánlásának köszönhette, hogy a következő évben a kor egyik legrangosabb operaháza, a nápolyi San Carlo Színház bemutatta első operáját, a Herkules megdicsőülését. Az iskolapadot éppen csak elhagyó zeneszerző első operáját mindjárt egy neves esemény kapcsán vitték színre. Ez év augusztus 14-én ünnepelték I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király legidősebb fiának, a későbbi I. Ferencnek 42. születésnapját, aki ekkor Calabria hercege volt. Öt nappal később az ő tiszteletére és jelenlétében mutatták be Mercadante művét. A darab nem maradt visszhang nélkül, de az igazi átütő sikert Mercadante számára az 1821-ben bemutatott hetedik operája, az Elisio és Claudio hozta meg.

1824-ben Domenico Barbaja (1771–1841) hívásának eleget téve az ifjú zeneszerző Bécsbe költözött. Itt az udvari színházban három operája bemutatóját készítette elő, majd 1827-től 1831-ig Madridban és Lisszabonban működött. 1833–1839 között a novarai dóm, majd 1839–1840 között a lancianói templom orgonistája és karnagya volt. Új lakóhelye, Navarra, közel volt Milánó, Torino, Bologna, Velence és Genova színházaihoz, így lehetővé vált számára, hogy hol az egyik, hol a másik operaház számára teljesítsen megbízásokat. 1835-ben Rossini felkérte, hogy írjon operát a párizsi Théâtre Italien számára. Az Útonállók című darab bemutatására az évad végén került sor, talán ezzel magyarázható kicsit hűvös fogadtatása is, de az ősbemutató nem vallott kudarcot, és lehetőséget adott a szerző számára, hogy egy újabb európai nagy városban mutatkozzon be. Székhelyét 1840-ben tette át ismét Nápolyba, ahol Zingarelli halála után a konzervatórium igazgatója lett. 1862-ben mindkét szemére megvakult, s ettől kezdve tanítványainak diktálta szerzeményeit. 1870-ben Nápolyban halt meg.

Munkássága

Mercadante 1818–1857 között ötven operát komponált, legnagyobb sikerét az 1837-ben színre került Az eskü című darabbal aratta. Műveinek többsége még a bel canto előtti olasz opera stílusbeli sajátosságait mutatja, megcsillantva annak legkiforrottabb formáit. Színpadi műveire jellemző az áradó melódia-gazdaság, a lendületes dallamvezetés és a gazdag hangszerelés. A zene alkalmazkodik a színpadi szituációkhoz és jól jellemzi a szereplők jellemét. Kortársai az olasz Beethoven jelzővel illették és Pacini mellett a korszak legjelentősebb operaszerzőjeként tartották számon. Bár elsősorban operaszerzőként tett szert hírnévre, jelentős egyházzenei tevékenysége is, de írt több zenekari és kamarazenei darabot, komponált dalokat és dalciklusokat is. Több operáját még napjainkban is elveszettnek tartják számon, de felbukkanásuk bármikor megtörténhet, miként az már meg is történt több, korábban eltűntnek hitt darab esetén. Ilyen volt például a Zaira vagy a Antiochiai Emma is.

Operái

Források

Nemzetközi katalógusok