PVC

Az alábbiakban bemutatott cikkben a PVC témáját multidiszciplináris megközelítésből tárgyaljuk, azzal a céllal, hogy átfogó és teljes képet adjunk erről a kérdésről. Különféle nézőpontokat és nézőpontokat fogunk megvizsgálni, amelyek lehetővé teszik az olvasó számára, hogy megértse a PVC fontosságát és relevanciáját különböző kontextusokban és helyzetekben. Részletes és alapos elemzéssel igyekszünk megvilágítani a kevéssé ismert vagy figyelmen kívül hagyott szempontokat, hogy gazdagítsuk a PVC-ről szóló ismereteket és megértést.

 Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében.
Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával.
A kábeleket lágy PVC-vel vonják be
A PVC szerkezete

A PVC – poli(vinil-klorid) – hőre lágyuló, éghető, kémiailag ellenálló, kemény műanyag. A harmadik legnagyobb mennyiségben gyártott szintetikus polimer.[1] A vinil-klorid polimerizálásával állítják elő. Két fajtája a lágy és a kemény PVC; mindkét fajtájából sokféle tárgyat készítenek. Lágy PVC-ből készül például az elektromos kábelek bevonó rétege vagy a kerti locsolótömlő (slag). Kemény PVC-ből főleg a mindenki által ismert PVC-csöveket és padlóburkoló lapokat gyártják, de kiválóan alkalmas gépalkatrésznek is. Keménysége miatt jól bírja a mindennapi használatot. Égéséből (klórtartalma miatt) hidrogén-klorid, dioxin és egyéb környezetkárosító vegyületek keletkeznek.

Előállítása

Acetilénből vízmentes hidrogén-klorid addíciójával keletkezik a vinil-klorid:

HC≡CH + HCl → H2C=CHCl

Ennek polimerizálásával jön létre a poli(vinil-klorid):

n H2C=CHCl → n

Története

1912-ben német vegyészeknek sikerült először vinil-kloridból PVC-t készíteniük. Ez még rideg és törékeny, nehezen formázható volt. Rugalmasítása után kezdődött a PVC tömegtermelése, és 1943-ra a legfontosabb műanyaggá vált. Ma különböző keménységű PVC-t lágyító anyagok adagolásával állítják elő.

Jegyzetek

  1. ↑ szerk.: Náray-Szabó Gábor: Kémia. Budapest: Akadémiai Kiadó, 389. o. (2006). ISBN 963-05-8240-6