Népiesség

Megjelenés áthelyezés az oldalsávba elrejtés
Ezt a szócikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek.
Ez a szócikk feltüntet forrásokat, de azonosíthatatlan, hol használták fel őket a szövegben. Önmagában ez nem minősíti a szócikk tartalmát: az is lehet, hogy minden állítása pontos. Segíts lábjegyzetekkel ellátni az állításokat! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye

A népiesség vagy népies-nemzeti irány a hagyományos szövegfolklorisztikai műfajok, népköltészeti alkotások motívumainak, stílusjegyeinek és szemléletmódjának tudatos szépirodalmi alkalmazása.

A polgári átalakulás Magyarországon is, akárcsak Közép- és Kelet Európa legtöbb államában, olyan intézmények és törvények, olyan alkotmány és államrendszer kialakítását jelentette, melynek nem voltak elégséges hazai, történelmi előzményei és hagyományai. Ez a polgárosodás tehát azt jelentette, hogy más fejlett kapitalista országok politika és művelődési vívmányait vettük át, ily módon nehézséget jelentett a nemzeti jelleg megőrzése. A valódi nemzeti jelleget pedig a legépebb állapotában a népnél lehet megtalálni. Mint nép a korban nemcsak a parasztságot és a jobbágyságot jelentette, hanem a kiváltsággal nem rendelkező osztályokat és rétegeket, honoráciorokat is. Maga a polgárosodásnak volt a korban egy nagyon paradox jellege, ugyanis ha a polgári átalakulás nemzeti jellegét biztosítani akarják, akkor nem máshoz kellett fordulni, mint néphez és nem utolsósorban a parasztsághoz. A Toldi estéje (1854) alapeszméjét ennek a törvényszerűségnek felismerése szolgáltatja: haladás és nemzeti erkölcs, polgárosodás és nemzeti örökség. Ez az irányzat ’48 előtt igényelte a haladást (polgárosodás) és a nemzeti örökséget, és ez utóbbiért a néphez folyamodott; ezt pedig demokratikus módon, a nép érdekeit előtérbe helyezve, a nép felemelkedésével kívánta a harcot megvívni.

Amint az előbb láttuk, a polgárosodás nemzeti lehetőségei közül a politika és gazdaság terén kellett egy célt elérni, úgy a művészetekben és az irodalomban, a kultúrában is ki kellett fejleszteni egy új irányt. De amint a politika átalakulása is csak a nép segítségével lehetséges úgy a kultúra átalakítása sem működhet másként, az irodalom is csak a népköltészet forrásainak felhasználásával születhet meg, az ehhez kellő legmegfelelőbb eszköz pedig a népiesség kultúrába való helyezése volt a legfontosabb. Az irodalmi polgárosodás nemzeti jellegének megőrzése érdekében az irodalom a népköltészethez fordul, abból kívánja kiolvasni a nemzeti jelleget.

Magyarországon a népiesség a 18. századtól kezdve egyre fontosabb szerepet tölt be az irodalomban az „öntudatlan népiesség” korát, Vörösmarty első romantikus korszakának lezárulása után kezdi majd felváltani a „tudatos népiesség”. Ennek a népiesség elméletnek a fő kidolgozója Erdélyi János lesz. Erdélyi szorgalmazza, hogy a magyar kultúra szakítson a külföldiek utánzásával és alakítsa ki a maga saját nemzeti jellegét a népköltészet segítségével. Célja az volt, hogy: „a népköltészet demokratikus eszmeiségét s esztétikai sajátságait magába öltve, az irodalom váljék nemzetivé, szóljon a nemzet valamennyi osztályához.” Az elmélet – de még inkább Petőfi Sándor gyakorlata – afelé irányult, hogy a népet a költészetben felemeljék, s az őket megillető helyre állítsák.

Maga a népiesség a hivatásos művészetnek és általában az uralkodó kultúrának a népi kultúra felé forduló érdeklődése, melynek eredménye a népies irodalom, zene, tánc, művészet. Ha alapul vesszük a folklorisztikai jelenségeket, akkor még azok is e körbe írhatók bele. A korabeli Magyarországon előbbi kezdeményezések után: reneszánsz, később a reformáció, majd a barokk és rokokó is a népiesség motívumának sajátos jegyeit alakítják ki, ezek pedig az irodalomban figyelhetők meg a legjobban. De nem csak az előbb említettek éltek a népiesség formáival, hanem a függetlenségét elvesztő Magyarországon a nemzeti ellenállás egyik formája volt ez a felhasználás, sőt az ellenreformációtól kezdve a római katolikus egyház (főleg a szerzetesrendek) is alkalmazta a népiesség jegyeit, befolyásuk növelése végett. Mindezeket figyelembe véve, a felvilágosodás egyik ideológiájának hatására alakult ki összefüggő rendszer, és több mint egy évszázadig a népiesség, mint irányzat, különösen az irodalomban és zenében (de a nemzeti kultúra egyéb területein is) uralkodó áramlat volt.

A 19. század folyamán, a romantika virágkorában hirdették meg programszerűen a népköltészet stíluseszményének beemelését az egyes nemzeti irodalmakba. A monda-, népmese-, népballada- és népdalgyűjtésekkel kiegészített mozgalom előkészítői között tartják számon a német nyelvterületen alkotó Johann Gottfried Herdert és a Grimm fivéreket. A közép-európai romantikus irodalmakban a nemzeti irodalom felfrissítése mellett a polgári politikai küzdelmek fontos tényezőjévé is vált a hagyományos népköltészet feltérképezése és megjelenítése a műköltészet nyelvén.

Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent (Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban Erdélyi János, Arany János, Tompa Mihály, Lévay József, Petőfi Sándor, Gyulai Pál és Szász Károly, később pedig Dömötör János, Vargha Gyula, Bárd Miklós és Kozma Andor munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a reformkori magyar líra romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az elégikus hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.

A 19. század utolsó harmadában a népnemzeti irány hanyatlásnak indult, többen megkérdőjelezték a politikai-társadalmi hátterét vesztett irányzat korszerűségét és létjogosultságát. A századfordulón kibontakozó új népiesség egyfelől nem terjedt túl a külsőségekben – szóhasználatban, nyelvezetben stb. – megnyilvánuló epigonizmus keretein (Pósa Lajos, Szabolcska Mihály vagy Gárdonyi Géza Göre Gábor-történetei), másfelől a népi írók 1930-as években meghirdetett mozgalmát készítette elő a népiesség mint stílusirányzat esztétikai és szemléleti átértékelésével (Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc).

Források

További információk

Ez az irodalmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!