Japán ernyőfenyő
A Japán ernyőfenyő jelentősége a modern társadalomban tagadhatatlan. A Japán ernyőfenyő ősidők óta visszatérő téma az emberiség kollektív tudatában. Hatása több aspektusra is kiterjed, a személyestől a nyilvános szféráig. Jelenleg a Japán ernyőfenyő továbbra is vita és elemzés tárgya a különböző tudásterületeken. A történelem során a Japán ernyőfenyő inspiráció, konfliktusok és társadalmi változások forrása volt. Ebben a cikkben a Japán ernyőfenyő különböző szempontjait és életünkre gyakorolt hatását vizsgáljuk meg.
 | ||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: kréta–jelenkor | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||
Mérsékelten fenyegetett      
| ||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||
| Sciadopitys verticillata (Thunb.) Siebold & Zucc. | ||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Japán ernyőfenyő témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Japán ernyőfenyő témájú médiaállományokat és Japán ernyőfenyő témájú kategóriát. |
A fenyőalakúak (Pinales) közé tartozó ernyőfenyőfélék (Sciadopityaceae) monotipikus (egyfajú) családja egyedül Japánban, Sikoku és Kjúsú szigeten, valamint Honsú szigetének Kii-félszigetén maradt fenn. Japán neve 高野槙 (kójamaki). A család egyetlen nemzetségének egyetlen faját (Sciadopitys verticillata) magyarul japán ernyőfenyőnek nevezzük.
Származása, elterjedése
Ősi faj: története a kréta időszakig nyúlik vissza; élő kövület.
Fajai egykor az egész Földön elterjedtek; mára Japánba szorult vissza.[1]
Megjelenése, felépítése
Több szempontból is az ikertűs vagy tűnyalábos fenyőre (Pinus) emlékeztet. Eredeti termőhelyén szabályos, karcsú kúp alakú, magasan kinyúló (25–30, ritkán 40 m) koronacsúcsú fa. Az idős fák kérge vaskos, rostos bordákra tagolt. Hajtásai vaskosak, sárgásbarnák, pikkelyesek.
Levelei kétfélék:
- változó, hosszan lefutó alapú, hamar elfásodó pikkelylevelek — egy részük szórtan áll, mások a hajtások csúcsán, örvös állásban tömörülnek,
- a hajtások csúcsán övszerűen (álörvökben) álló, az „ernyők bordáit” adó lapos, hosszú levelek, úgynevezett kladódiumok. Ezek vagy a szártagok ellaposodásából, vagy két tű kettős hosszanti összeolvadásából jöhettek létre. Egy-egy kladódium 4–14 cm hosszú.
Fölálló, vaskos pikkelyű, 8–12 cm hosszú, 4–5 cm széles tobozaiban sok kis mag nő.
Életmódja, élőhelye
Örökzöld. Fény- és páraigényes; hazájában a 700 m és 1400 m közti magassági övben a sziklás ormokon, folyó menti sziklafalakon és a hegygerinceken nő. A világ számos arborétumában megtalálható. Nagyon lassan nő, fiatalon kissé fagyérzékeny.
Tobozai két év alatt fejlődnek ki.
A teljesen mészmentes, erősen savanyú talajt kedveli.
Felhasználása
Elegáns megjelenése és különleges levélzete miatt többfelé kedvelt kerti dísznövény. Két alakkörét termesztik:
- az alapváltozat szabályos törzset nevel kúpos koronával,
- a másik tövétől ágas bokor.
Képek
-
Koronája -
Tűlevelei -
Porzós virágzata -
Tobozai
Jegyzetek
Források
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2014. január 27.)
- Owen Johnson: Európa fái. Ill. David More, ford. Illés Beatrix. : Kossuth. 2011. 66–67. o. ISBN 978-963-09-6602-3
- Kiss M.-Illyés Cs.. Nagy fenyő és örökzöld lexikon. Pannon-Literatúra Kft., 112. o. (2006). ISBN 963 9677 39 6
- A taxon a Tropicos adatbázisban. Tropicos. (Hozzáférés: 2014. január 27.)
- Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 176–178. old.
