Vasaló (néprajz)
Napjainkban a Vasaló (néprajz) nagyon fontossá vált a _var2 területen. Jelentősége túlmutat a határokon, és felkeltette a terület szakértőinek, valamint a nagyközönségnek a figyelmét. A Vasaló (néprajz) számos tanulmány és vizsgálat tárgya volt, amelyek célja a _var3-ra, valamint a _var4-re gyakorolt hatásának megértése. Ebben a cikkben a Vasaló (néprajz)-hez kapcsolódó különböző szempontokat fogjuk feltárni, az eredetétől és fejlődésétől a mai társadalomra gyakorolt hatásaiig. Ezenkívül elemezzük a relevanciáját a _var5 kontextusban és a jövőbeli előrejelzését.
A vasaló vagy főzőkarám a magyar népi építészetben nádfalú, fedetlen építmény, amely a legelőn tartózkodó pásztor számára szolgál főzőhelyül.
Tipológiája
A vasaló 2-3 méter magas falazatának anyaga nád, ritkábban kukoricakóró. Az ovális vagy körte alaprajzú építmény szűk bejárata nyitott vagy kisebb deszkaajtó zárja. Az összekorcolt falazatot egy ásónyomnyi mélyen a földbe ültetik, és befelé döntik akképpen, hogy a 10–15 négyzetméternyi főzőhely felett csupán egy szűk füstnyílás nézzen az égre, s így a vasaló a cserény főzőhelyével szemben nemcsak a szél, de részben a csapadék ellen is védelmet nyújt. Itt helyezi el a pásztor a főző- és evőeszközeit, élelmiszer-tartalékát, s a vasaló közepén, a füstnyílás alatt áll a szolgafás nyílt tűzhely, ritkán a sárból tapasztott katlan. Jellemzően ebédjüket is itt költik el a pásztorok. A vasaló gyakran a szálláshelyül szolgáló, fedett, de füstnyílással nem rendelkező, így tüzelésre alkalmatlan pásztorkunyhó járulékos részeként, gyakorlatilag konyhájaként jelenik meg.
Elterjedése
A vasaló kizárólag a Tiszántúl északi részén, azon belül is főként a Hortobágyon ismert.
Források
- Györffy István, Gazdálkodás, in: A magyarság néprajza, II. köt., Budapest, Egyetemi ny., 1933, 146.
- Magyar néprajzi lexikon V. (Szé–Zs). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1982. 495–496. o. ISBN 963-05-2443-0
- Építmények a juhok részére, in: Magyar néprajz II.: Gazdálkodás, Budapest, Akadémiai, 2001, 720.