Utolsó vacsora

Jelenleg a Utolsó vacsora olyan téma, amely nagy érdeklődést vált ki, és vitát vált ki a társadalom különböző szektoraiban. A történelem során a Utolsó vacsora visszatérő téma volt, amelyet különböző nézőpontokból közelítettek meg, és az idők során fejlődött. Ebben a cikkben a Utolsó vacsora különböző dimenzióit és az emberek mindennapi életére gyakorolt ​​hatását elemezzük. A Utolsó vacsora eredetétől napjainkig tanulmányozás, elmélkedés és vita tárgya volt, ami bizonyítja relevanciáját a jelenlegi kontextusban. Hasonlóképpen megvizsgáljuk a Utolsó vacsora következményeit olyan területeken, mint a politika, a kultúra, a technológia és általában a társadalom.

Ez a szócikk az újszövetségi eseményről szól. Hasonló címmel lásd még: Az utolsó vacsora (egyértelműsítő lap).

Az utolsó vacsora (latin cena Domini, cœna Domini, ’az Úr vacsorája’) Jézusnak és tizenkét apostolának utolsó közös pászkavacsorája a Jézus elfogatását és keresztre feszítését megelőző valamelyik estén. A pontos nap tekintetében számos elmélet van, de XX. század második felétől előkerült adatok és kutatások szerint a legvalószínűbb, hogy a Julianus-naptár szerint 33. április elsején, szerdán.[1] A vacsorára Jeruzsálemben, egy ház „berendezett emeleti termében” került sor. A Biblia szerint Jézus ekkor mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére.

Bizonyos keresztény egyházak hívői az eseményre a nagycsütörtöki úrvacsora-liturgia keretében emlékeznek.

Szimon Fjodorovics Usakov: A tizenkét apostol Jézus Krisztussal

Története

Jézus elfogása előtti utolsó vacsorája a szinoptikusok szerint pészah ünnep volt, a mai széder. Első írásos említése Pál apostoltól származik:

Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.
– Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele 11,23–26

Az őskeresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretetvacsora). Az utolsó vacsora emlékét a római katolikus szentmise a hálaadó és áldozati jellegű eucharisztia keretében jeleníti meg, amikor Jézusnak a kenyérről és borról, az utolsó vacsorán mondott szavairól és cselekedeteiről emlékeznek meg a szertartás liturgiájában. A reformáció némileg átértelmezte a liturgiát, és az áldozati jelleg helyett az átlényegülés motívumát hangsúlyozták.

Ábrázolása az egyetemes művészetben

A biblikus esemény legkorábbi ábrázolásai az ókeresztény kora bizánci művészetből ismertek, s fő motívumuk a vacsora szentségének kiemelése, az apostolok áldozása volt. A gótika évszázadaiban gyakori motívuma volt a szárnyas oltárok összekötő részeinek (predellák). Az itáliai quattrocentóban és cinquecentóban készült alkotások, Andrea del Castagno, Leonardo da Vinci művei előtt készült festmények kompozíciói élesen elkülönítették Iskarióti Júdás alakját, őt az asztal néző felőli oldalára ültették.

Galéria

Ábrázolása a magyar művészetben

Derkovits Gyula: Utolsó vacsora
  • A magyarbolyi evangélikus templom ékessége a Madarász Viktor által festett, az utolsó vacsorát ábrázoló oltárkép.[2]
  • Kernstok Károly is készített egy Utolsó vacsora című festményt, mely a Magyar Nemzeti Galéria műgyűjteményét gazdagítja.[3]
  • Derkovits Gyula az Utolsó vacsora című festményének hagyományos, bibliai témáját úgy modernizálja, hogy a háttérként szolgáló tájat expresszionista, az alakokat pedig kubista stílusjegyekkel formálja meg.[4] A Derkovits-féle 1922-ben készült Utolsó vacsora egyfajta sajátos önvallomás. A prófétai elhivatottsággal áthatott festő a képen Krisztusként magasodik középen. Ahogyan Körner Éva az 1968-ban, a Corvina Kiadónál megjelent Derkovits-monográfiájában fogalmaz, a Derkovits vonásait viselő főalak egyszerre művész, megváltó és tanító. Szintén Körner Éva mutat rá, hogy nemcsak Derkovitsnál, hanem a korszak más alkotóművészeinél is tendencia volt a keresztény formák szocialista tartalommal való megtöltése.
Érdekesség, hogy Derkovits egy tusrajzot is készített Utolsó vacsora címmel. E rajz kompozíciója azonban a későbbi festményénél kevésbé eredeti, s maga Krisztus is jobban hasonlít az egyetemes képzőművészetben megszokott előképekhez.[5]

Jegyzetek

  1. ↑ – Szerdán lehetett az utolsó vacsora – HVG
  2. ↑ A Biblia a magyar képzőművészetben című cikkben közölt fénykép Madarász Viktor: az Utolsó vacsora című alkotásáról (forrás: biblia.hu)
  3. ↑ Kernstok Károly: Utolsó vacsora című festményéről készült fotó (forrás: Magyar Nemzeti Galéria honlapja)
  4. ↑ A képzőművészet Magyarországon a kezdetektől a XX. század közepéig - Derkovits Gyula az Utolsó vacsora című festményét jellemző rész
  5. ↑ A Biblia a magyar képzőművészetben című cikkben Derkovits Gyula Utolsó vacsora című tusrajzának fotója (forrás: biblia.hu)

Források

Commons:Category:Last Supper
A Wikimédia Commons tartalmaz Utolsó vacsora témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek