Priscus Attalus római császár

A Priscus Attalus római császár olyan téma, amely világszerte felkeltette az emberek figyelmét. Megjelenése óta nagy érdeklődést és vitát váltott ki különböző területeken, legyen szó a politikáról, a kultúráról, a tudományról vagy általában a társadalomról. Ez a téma szakértők és akadémikusok kutatásának és elemzésének tárgya volt, azzal a céllal, hogy megértsék hatását és következményeit. Ezenkívül felkeltette a lakosság érdeklődését, beszélgetéseket és reflexiókat generált különböző platformokon és vitatereken. Ebben a cikkben részletesen megvizsgáljuk a Priscus Attalus római császár-et, elemezzük legrelevánsabb szempontjait, és széles és változatos perspektívát kínálunk a témáról.

Priscus Attalus római császár
Uralkodási évei409-410; 414-415
Született4. század
Lipari
Elhunyt5. század
Lipari
ÉdesapjaPublius Ampelius
GyermekeiAmpelio
A Wikimédia Commons tartalmaz Priscus Attalus római császár témájú médiaállományokat.

Priscus Attalus (görögül: Πρίσκος Άτταλος Príszkosz Attalus, meghalt 416 után) római ellencsászár volt két alkalommal, 409-410 és 414-415 között a vizigótok támogatásával. Pogányból lett ariánus, így ő lett az utolsó császár, aki nem vallotta a niceai kereszténységet.[1]

Élete

Priscus Attalus a római Asia provinciából származó görög volt, akinek apja I. Valentinianus idején költözött Itáliába. Attalus fontos szenátor volt Rómában, 409-ben praefectus urbi volt. A vizigótok kétszer is császárrá kiáltották ki, hogy a Ravennában székelő, eredménytelen Honorius császárra ráerőltethessék feltételeiket.

I. Alarik nyugati gót király egy évvel korábbi ostroma után Kr. u. 409-ben újra Róma ellen vonult és elfoglalta azt, és kinevezte ellencsászárrá Priscus Attalus szenátort és városparancsnokot. Az új császárral önmagát a római hadsereg főparancsnokának, sógorát, Athaulfot pedig a palotaőrség parancsnokának neveztette ki.[2]

A vizigótok Africa provincia és Heraclianus ellen expedíciót indítottak, ám az sikertelenül zárult. Nyáron Attalus Alarik társaságában Ravenna ellen vonult. A várost a szintén gót Sarus védte, akinek sikerült Honorius császárt visszatartania a Konstantinápolyba szökéstől. A tárgyalások során Honorius felajánlotta, hogy megosztja a hatalmat Attalusszal, de ő elutasította az ajánlatot, és folytatta Ravenna ostromát. Az afrikai expedíció kudarca lehetővé tette Heraklianus számára, hogy ellenőrizze az Itáliába irányuló gabonaszállítmányokat, ami ott élelmiszerhiányt okozott. Amikor Attalus visszatért Rómába, nem volt hajlandó megengedni, hogy egy gót vezesse az Africa elleni második expedíciót. Ez a cselekedete arra késztette Alarikot, hogy 410 nyarán leváltsa őt, és újra megpróbáljon tárgyalni Honoriusszal. Békülésének jeléül elküldte hozzá azokat a császári jelvényeket, amiktől megfosztotta a csak néhány hónapja császárrá tett Attalust. Bár Alarik már csak Noricumot kérte a békéért cserébe, Honorius továbbra sem engedett neki. Végül a gót uralkodó harmadszor is megostromolta Rómát, ezúttal sikerrel. 410. augusztus 24-én bevette a várost, és 3 napos fosztogatás során továbbvonult, ám hirtelen meghalt.[3]

A hatalomból való eltávolítása után Attalus a gótokkal maradt, még akkor is, amikor azok Galliába költöztek. Amikor Ataulf 414 elején Narbóban feleségül vette Galla Placidiát, Attalus mondta az esküvői beszédet. Később, 414-ben Honorius hadvezére, Constantius (aki 421-ben társcsászár lett) blokád alá vette a gótokat, és agresszívebb katonai akciókat kezdett. Válaszul Athaulf 414-ben Burdigalában (ma Bordeaux) ismét császárrá kiáltatta ki Attalust; ekkor többek között a pellai Paulinus szolgált neki, aki később arról panaszkodott, hogy Athaulf harcosai rosszul bántak Attalosszal és híveivel. Attalus második uralkodása nem tartott sokáig. Constantius blokádja hatékonynak bizonyult, és 415-ben arra kényszerítette a gótokat, hogy Spanyolországba vonuljanak. 416 elején Wallia, Athaul utódja megegyezett a ravennai császári udvarral. Attalus megpróbált elmenekülni a gótok elől, de Constantius csapatai elfogták és két ujját levágták. Ezután arra kényszerítették, hogy még ugyanabban az évben (416) részt vegyen Honorius római diadalmenetén.[4] Ez volt az utolsó római diadalmenet, amelyet Itáliában ünnepeltek. Attalus két ujját levágták, de életét megkímélték, és az Aeolii-szigeteken, száműzetésben tölthette hátralévő napjait.

Pénzei

Attalus uralkodásának rövidsége ellenére számos pénzérme veretésével jelezte trónra lépését. Azok reverzei meglehetősen irreálisak a győzelem és a római hatalom dicséretében.

  •    GLORIA ROMANORVM
  •    INVICTA ROMA AETERN: Róma allegorikus alakja frontálisan ül, kezében Victoria alakjával
  •    VICTORIA AVGVSTI: Róma és Victoria itt is allegóriákként lettek ábrázolva, és az egyik hátlapon Victoria látható, amint egy krisztogrammal jelzett pajzsot tart.

Jegyzetek

  1. ↑ Christopher Prestige Jones: Between Pagan and Christian. 2014. ISBN 978-0-674-72520-1 Hozzáférés: 2025. március 3.  
  2. ↑ Római Birodalom - Alarich elfoglalja és kifosztja Rómát. romaikor.hu. (Hozzáférés: 2025. március 4.)
  3. ↑ 410. augusztus 24. Alarik gót király kifosztja Rómát. old.rubicon.hu. (Hozzáférés: 2025. március 4.)
  4. ↑ Roman Emperors - DIR Western Roman Emperors from 407-425. roman-emperors.sites.luc.edu. (Hozzáférés: 2025. március 4.)

Irodalom

  • Henning Börm: Westrom. Von Honorius bis Justinian. Stuttgart 2013, S. 53 f. und S. 60 f.
  • Thomas S. Burns: Barbarians within the gates of Rome. A study of Roman military policy and the barbarians, ca. 375–425 AD. Bloomington 1994.
  • John Robert Martindale: Priscus Attalus. In: The Prosopography of the Later Roman Empire (PLRE). Band 2, Cambridge University Press, Cambridge 1980, ISBN 0-521-20159-4, S. 180–181.
  • Otto Seeck: Attalos 19. In: Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft (RE). Band II, 2, Stuttgart 1896, Sp. 2177–2179.
  • François Zosso et Christian Zingg, Les empereurs romains, Errance, 1995 ISBN 2877722260
  • André Piganiol, Ve siècle, le sac de Rome, Albin Michel, collection « Le mémorial des siècles », Paris, 1964
  • Henry Cohen, Description historique des monnaies frappées sous l'Empire Romain, Paris, 1892
  • Pierre Michon, L'empereur d'Occident, Fata Morgana, 1989 (réédition : Verdier, 2007) : un récit de fiction reprenant l'histoire de Priscus Attale.

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Priscus Attalus című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.