Manapság a Artéria olyan téma, amely sok ember életében jelen van. A technológia és az információ gyors fejlődésével a Artéria sok ember számára érdekes ponttá vált szerte a világon. A társadalomra gyakorolt hatásától a személyes relevanciáig a Artéria nagy vitát váltott ki, és felkeltette a különböző területek szakértőinek érdeklődését. Ebben a cikkben a Artéria-hez kapcsolódó különböző szempontokat vizsgáljuk meg, és elemezzük a mai jelentőségét.
Az artériának (ütőér, verőér) a szívtől elvezető nagy ereket nevezzük.[1] A főerek (aorta, truncus (arteria) pulmonalis) szívkamrákból indulnak, egyre kisebb erekre, majd hajszálerekre (kapillárisokra) oszlanak, ezek a gázcsere és tápanyagátadás után vénákká egyesülnek, amelyek aztán a pitvarokba futnak. A szív a vért a pitvarokból a kamrákba továbbítja, majd onnan ismét az artériákba pumpálja. A nagy (a testet ellátó, szisztémás) vérkör artériáiban oxigénben dús, a kisvérkörben (tüdő- vagy pulmonális vérkör) és a magzati umbilikális artériákban szén-dioxidban dús vér kering.
Az artériás rendszer a magasabb nyomású része az emberi vérkeringésnek. Az artériás vérnyomás egy szívciklusban mért legmagasabb értékét nevezzük szisztolés nyomásnak, legalacsonyabbat pedig diasztolés nyomásnak. A vérnyomás nem invazív mérésének legelterjedtebb módja a (Riva-Rocci) módszer.
A nagy vérkörben a legnagyobb verőér a főverőér az (aorta), a kis vérkörben a tüdőverőér (arteria pulmonalis).
Az artériáknak több típusát különítjük el. A legnagyobbak az elasztikus típusú artériák (szélkazánerek),[2] a középnagy verőerek muscularis típusú artériák, ezek arteriolákra válnak szét. A legkisebb erek a kapillárisok, ezek vénákba szedődnek össze. Az egyes ereket makroszkóposan a keresztmetszet nagysága, az érfal vastagsága és a lumen alakja alapján különíthetjük el. Mikroszkóposan az elkülönítés alapja az érfal három rétegének szerkezete. A legbelső réteg a tunica intima, a középső a tunica media és a legkülső a tunica adventitia, ez utóbbi horgonyozza le az eret a környező szövetekhez.
Arteriae elastotypicae: ezek a nagy, szívközeli erek a ritmikus szívverés (systole) által előidézett lüktető véráramlást fiziológiai úton, elasztikus hullámmozgások révén változtatják egy kvázi-folyamatos áramlattá (ez az ún. légüst-, vagy szélkazán/Windkessel hatás[3][4]), így a periféria szerveit és szöveteit védik a vérnyomás csúcs-, ill. mélypontjai esetén. Arterioszklerózis esetén a hullámzó mozgásra való képesség erősen csökken vagy teljesen eltűnik, mely tartós magas vérnyomásos megbetegedéshez (egészen a hipertenzív krízisig), átmeneti oxigénhiányos rohamhoz (rövid, alacsony vérnyomáshoz kötődő öntudatvesztés), agyi érkatasztrófához (erős vérzés túl magas, hiányos ellátás túl alacsony vérnyomás esetén) vagy egy aneurizma megrepedéséhez vezethet.
Arteriae myotypicae: ezek a kis artériák viszonylag szívközelben találhatóak, és mint ellenálló erek többek között simaizomzatuknak köszönhetően lényeges szerepet játszanak a vérnyomás fenntartásában, mivel átmérőjük csökkentésével a szükséges vérnyomást létre tudják hozni. Amennyiben erre nem képesek, akkor ortosztatikus dysregulatióról beszélünk, mely szédülés- és gyengeségérzéssel jár együtt elsősorban felkelés után.
A muscularis és az elasztikus típus közötti átmenetet vegyes típusnak (Arteriae mixtotypicae) nevezik.
Arteriae convolutae: ezek olyan artériák, amelyek belső átmérőjüket olyan szűkre csökkenthetik, hogy már egyáltalán nincs véráramlás.
Az artériák érfalai vastagabbak (izmosabbak), egyértelműbben rétegzettek és rugalmasabbak. mint a vénák.
Egy artéria fala alapvetően három rétegből áll, melyek részeinek latin anatómiai nevük van. Ezek a vérvezető oldal irányából a következők:
Az ógörögök azt gondolták, hogy az artériákban levegő kering, rajtuk keresztül jut el a légcsőből a szövetekig. Innen származik az artéria elnevezés is. Ezt azzal indokolták, hogy boncoláskor az artériák nem tartalmaznak vért.