Rigómezei csata (1448)

Ez a szócikk a második rigómezei csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Rigómezei csata (egyértelműsítő lap).

A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!

Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!

Rigómezei csata (1448)
Egy akindzsi pányván vonszol egy harcképtelenné vált magyar lovagot
Konfliktus	Magyar–török háború (1444–48)
Időpont	1448. október 18.–19.
Helyszín	A Szerb Fejedelemség déli részén, Lab folyó melletti Rigómezőn (Rigóföld), Pristina mellett (ma Koszovó Polje)
Eredmény	Oszmán-török győzelem
Szemben álló felek
Magyar Királyság  Havasalföld  Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Hunyadi János magyar kormányzó II. Murád oszmán szultán
Szemben álló erők
Kb. 15 000 nehéz- és könnyűlovas Kb. 8000 havasalföldi lovas Kb. 6000 gyalogos Kb. 7000 janicsár Kb. 10-10 000 ruméliai és anatólai szpáhi Kb. 10 000 akindzsi Kb. 10 000 aszab
Veszteségek
Kb. 15 000 fő ismeretlen
Térkép
é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.63, 21.1242.630000°N 21.120000°EKoordináták: é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.63, 21.1242.630000°N 21.120000°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Rigómezei csata (1448) témájú médiaállományokat.

A második rigómezei csata 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el. (Az „első” rigómezei csatát 1389-ben vívták.)

Hunyadi János 1448-ban látta elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel (azaz Kasztrióta Györggyel), hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök a magyar sereget – még az albánokkal való egyesülés előtt – döntő csatára kényszerítették.

Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállása miatt. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.

A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János horvát–szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás és alsólendvai Bánffy István. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba. Például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki Murád szultánnak.

Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett élni az amúgy igen termékeny területen. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Makedónia északi felébe is), akik ma is ott élnek.

Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.

• Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003
• Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994
• Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998