Magánhangzó

A mai világban a Magánhangzó soha nem látott jelentőséget kapott. Megjelenése óta a Magánhangzó a társadalom széles spektrumának figyelmét és érdeklődését felkeltette, vitákat, reflexiókat és elemzéseket generált különböző területeken. Mind az akadémiai, mind az üzleti világban a Magánhangzó tanulmányok és kutatások tárgya volt, hogy megértsék hatását és lehetőségeit. Ebben a cikkben a Magánhangzó-hez kapcsolódó különböző szempontokat fogjuk megvizsgálni, annak eredetétől a jelenlegi vonatkozásaiig, azzal a céllal, hogy átfogó és teljes képet adjunk erről a ma oly fontos témáról.

A magánhangzók (latinul vocales) olyan, önmagában kiejthető beszédhangok, amelyek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő akadály nélkül távozik a szájüregből. A magánhangzók milyenségét a nyelv és az ajkak állása határozza meg.

Csoportosításuk

Az IPA-hangtáblázat

A magánhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk:

  • a nyelvállás szerint;
  • nyíltság szerint;
  • ajakkerekítés szerint;
  • időtartam szerint.

Keletkezése

A tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszálakat és akadály nélkül távozik.

Képzéshely szerint

Képzéshely szerint megkülönböztetünk:

  • Elöl képzett (palatális) magánhangzókat, amelyek magas hangrendű szavakban vannak:[1] ide tartozik az e, é, i/í, ö/ő, ü/ű. (Könnyen megjegyezhető memoriter : „teniszütő”, „édes kis üdülő”.)
  • Középen képzett magánhangzókat: a magyarban ilyen nincs, de a világ számos nyelvében általánosan használt magánhangzók (pl. schwa, jele: ).
  • Hátul képzett (veláris) magánhangzókat, amelyek mély hangrendű szavakban fordulnak elő:[2] ilyenek az a, o/ó, u/ú. (Könnyen megjegyezhető memoriter: „autó” „nagy háború”.)

A magyar á-t hangrend szempontjából velárisnak tartják, képzéshely szerint azonban elöl képzett.

Nyíltság vagy nyelvállás szerint

A magánhangzó nyíltsági foka szerint lehet:

  • zárt (felső nyelvállású): például a magyar i/í, ü/ű, u/ú,
  • félig zárt (középső nyelvállású): például a magyar é, ö/ő, o/ó,
  • félig nyílt (alsó nyelvállású): például a magyar e, a,
  • nyílt (legalsó nyelvállású): például a magyar á.

Kerekítettség (az ajkak állása) szerint

Az ajkak helyzete szerint megkülönböztetünk:

  • ajakkerekítéssel ejtett (labiális) magánhangzót: ilyenek az a, o, u, ö, ü;
  • ajakkerekítés nélkül ejtett vagy ajakrésess (illabiális) magánhangzót: ide tartozik az á, e, é, i, valamint a magyarban nem létező, de sok indoeurópai nyelvben előforduló egyéb magánhangzó (, , , stb.).

Időtartam szerint

Időtartam (kvantitás) vagy hosszúság szerint a magánhangzó lehet:

  • rövid: a, e, i, o, ö, u, ü;
  • félhosszú: a magyarban ilyen nincs, viszont más nyelvekben létezik (pl. spanyolban a hangsúly kísérőjelenségeként);
  • hosszú: á, é, í, ó, ő, ú, ű.

A magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetésének nem minden nyelvben van fonológiai (jelentésmegkülönböztető) szerepe. Az újlatin nyelvekben például szintén léteznek rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók, azonban ezek ejtését csak a hangkörnyezet határozza meg, és spontán történik.

A magánhangzónégyszög

A magánhangzók kiejtését egy fejre állított trapézzal szokták ábrázolni, amelynek függőleges húrjai a nyelvállást, a vízszintes húrok a nyíltsági fokozatot szemléltetik (lásd a fenti ábrán).

Jegyzetek

  1. ↑ A magas hang régies megnevezése lehet még: felhang v. vékony hang is.
  2. ↑ A mély hang régies megnevezése lehet még: alhang v. vastag hang is.

Források

További információk

Kapcsolódó szócikkek