Confessio (építészet)
A mai világban a Confessio (építészet) alapvető szerepet töltött be a társadalomban. Akár személyes, akár szakmai vagy tudományos szinten, a Confessio (építészet) jelentős hatást gyakorolt arra, ahogyan élünk, dolgozunk, és hogyan viszonyulunk másokhoz. Ezért alapvető fontosságú, hogy teljes mértékben megértsük a Confessio (építészet) szerepét a mindennapi életünkben, és azt, hogy miként hozhatjuk ki belőle a legtöbbet. Ebben a cikkben a Confessio (építészet)-hez kapcsolódó különböző szempontokat vizsgáljuk meg, az eredetétől a fejlődéséig és a mai világban rejlő következményekig. Emellett elemezzük azokat a lehetséges lehetőségeket és kihívásokat, amelyek a Confessio (építészet) jelenlétéből fakadnak társadalmunkban.
A confessio (a latin confiteor, azaz „megvall” szóból) a korai keresztény építészetben a vértanúk sírját és a fölé épített oltárt összekötő építmény.
A Római Birodalomban 313 után a tisztelet jeleként oltárt emeltek a vértanúk sírja fölé. Mivel a sírt a hívők számára láthatóvá és elérhetővé akarták tenni, ezért az oltárt nem magára a sírra, hanem a köré emelt falra állították. A falon hagytak egy nyílást, ez volt a fenestella (olaszul ablakocska), amin a zarándokok behajolhattak a sír fölé. Máskor a padlóba vágtak aknát (ez volt a cataracta), aminek kürtőjén a hívek leengedhettek és a sírhoz érinthettek bizonyos tárgyakat, főleg a brandeumnak nevezett kendőket, és utána ezeket ereklyeként vitték haza (az ilyen ereklye volt a pallium, aminek jelentése idővel jelentősen megváltozott).
A középkorban a confessiót megnagyobbították: az oltár előtt a padlót lesüllyesztették, és abban egy félkörös mélyedést alakítottak ki, amint ez Rómában a Szent Péter- és a Szent Pál-bazilikában is látható. Ha a nem valamely vértanú sírja, hanem mesterséges üreg fölött álló confessio neve spelunca nevezik — ilyen Rómában a Santa Maria Maggiore templomban látható.
