Ebben a cikkben megvizsgáljuk, hogy a Szatíra milyen hatással volt a mai társadalom különböző aspektusaira. Megjelenése óta a Szatíra vitákat, vitákat és jelentős változásokat generált különböző területeken. Részletes elemzéssel megvizsgáljuk, hogy a Szatíra hogyan befolyásolta a politikát, a gazdaságot, a kultúrát, a technológiát és mindennapi életünk más fontos aspektusait. Ezenkívül elmélyülünk a Szatíra múltjában, jelenében és jövőjében, hogy jobban megértsük fejlődését és jelentését a jelenlegi kontextusban. Ennek a cikknek az a célja, hogy átfogó és mélyreható látásmódot kínáljon a Szatíra-ről, azzal a céllal, hogy az olvasó szélesebb és gazdagabb megértését nyújtsa ennek a jelenségnek.
A szatíra (a görög szatürosz, azaz „szatír” vagy latin satira, azaz „gyümölcsöstál” kifejezésből) két jelentésben is használatos:
A szatíra elnevezést a költői műfaj első kritikusa Quintilianus használta először Rómában, hogy Lucilius műveit jellemezze. A kifejezés eredete az egyik magyarázat szerint a latin satira vagy satura lanx kifejezés, ami gyümölcsöstálat jelent, és ami a római szatíraköltészet témáinak tarkaságára utalhat. A 16. században ezzel szemben általánosan elterjedt nézet lett, hogy a szatíra elnevezés a görög szatír (szatürosz) szóból származik. A szatírok Dionüszosz kísérői és a ókori görög szatírjáték állandó szereplői voltak. Ez a szófejtés azt a felfogást támasztotta alá, hogy a szatíra maró, mint Juvenalis gúnyversei, és nem szelíd, mint Horatius humoros költeményei.
A görögöknek még nem volt külön szavuk a komikus-gúnyos versek megjelölésére, csak a cinikus és a paródia kifejezést ismerték. A szatíra legrégebbi ismert alakja a gadarai Menipposz, akinek írásai ugyan nem maradtak fenn, de csodálóinak és utánzóinak dialógusaiban keveredik a komolyság és a gúnyolódás.
Idősebb Plinius szerint a Kr. e. 6. században élt Hippónax olyan kegyetlen szatírákat írt, hogy a kicsúfolt felakasztotta magát.[1]
A neves ókori római szatíraírók közül meg kell említeni Horatiust és Juvenalist, akik a Római Birodalom korai szakaszában alkottak. A római császárok (különösen Augustus) bírálói szükségszerűen az irónia fátyola alá rejtőztek. A római szatíra fogalma azonban sokkal tágabb volt, mint a későbbi korokban, mivel magába foglalt fantasztikus és színes humoros elemeket is, és viszonylag kevés gúnyt tartalmazott.