Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Líbiai-sivatag különböző aspektusait, elemezve a hatását a különböző kontextusokban, valamint a mai társadalomra gyakorolt hatását. A kezdetektől napjainkig a Líbiai-sivatag alapvető szerepet játszott az emberek mindennapi életében, számos területen érdekes és vita tárgya. Mélyreható és részletes elemzésen keresztül megvizsgáljuk azokat a kulcsfontosságú szempontokat, amelyek miatt a Líbiai-sivatag releváns, tanulmányozásra érdemes témává válik. Ennek a cikknek a kultúrára és történelemre gyakorolt hatásaitól kezdve a technológiával és az aktuális eseményekkel való kapcsolatáig a Líbiai-sivatag átfogó és teljes látásmódja a célja, hogy szélesebb körű és gazdagabb megértést biztosítson ennek a témának.
Líbiai-sivatag | |
![]() | |
A Líbiai-sivatag műholdképe | |
Közigazgatás | |
Ország(ok) | ![]() ![]() ![]() |
Népesség | |
Teljes népesség | ismeretlen |
Földrajzi adatok | |
Fekvése | Észak-Afrika |
Legmagasabb pont | Uveinat-hegység (1934 m) |
Elhelyezkedése | |
![]() | |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Líbiai-sivatag témájú médiaállományokat. |
A Líbiai-sivatag egy földrajzi régió, amely kitölti a Szahara északkeleti részét. A francia és más földrajzi irodalomban el is különül a Szaharától. Szélsőséges időjárású, alapvetően homok- és kősivatag (hamada). Északi részét mészkő borítja, délebbre haladva a mészkő eltűnik, és különböző korú homokkőrétegek építik fel. Központi részén a homokkő alól már előbukkannak kristályos kőzetek is.
Területén Líbia, Egyiptom és Szudán osztozik.
Körülbelül 1 300 000 négyzetkilométer területet foglal el, keletről nyugatra körülbelül 1100 km-re, északról délre pedig kb. 1000 km-re terjed ki.
Határai:
Szintje a tengerparttól fokozatosan emelkedik, középső területén, Egyiptom déli határán már átlagban 6-700 méteres magasságot ér el.
Legmagasabb pontja az Uveinat-hegység, ami 1934 méter magas. Tőle északnyugatra kb. 40 km-re, Líbiában emelkedik a kb. 1400 méter magas Arkenu, míg tőle délre Szudánban a Kissu. Középső vidékén, Egyiptomban az 1000 méter magas Gilf Kebir-fennsík terül el. Ettől északra a Nagy-homoktenger kb. két magyarországnyi homokvidéke fekszik, ami egy keskenyebb átjáróval csatlakozik a Líbiában fekvő Calanscio-homoktengerhez. Északi részén található a Kattara-mélyföld, délkeleten pedig a Szelima-homoksíkság fekszik.
A Szahara nyugati részével összehasonlítva sokkal szárazabb, a vízlelőhelyek száma a Nyugat-Szaharához képest elenyésző. A Gilf Kebirben nincs forrás, Arkenuban mindössze egy van, de még az Uveinat hegységben is csak három állandóan hozzáférhető vízlelőhely ismert. Története folyamán vizes és száraz periódusok váltották egymást. A legutolsó vizes periódus kb. 6000 éve ért véget. Az akkori lakosság nyomai sziklarajzok és sziklavésetek, cseréptöredékek és kőszerszámok formájában ma is fellelhetők.
A világ legszárazabb helyeinek egyike. Sok területén, főleg a Gilf Kebir keleti oldalán évtizedeken át nem esik eső, de még a magasabban fekvő vidékein is gyakran 5-10 év telik el anélkül, hogy csapadék hullana.
Végleges feltárása csak az 1930-as években történt meg, ebben jelentős szerepet játszott Almásy László is. Részletes kutatása ma is folyamatban van.
Az utolsó „fehér folt” volt Afrika térképén.[1]
Líbiai részén kőolaj- és több száz méter mélyről származó víz kitermelése folyik.
Líbiában:
Egyiptomban: