Ebben a cikkben elmélyülünk a Helfer szindróma lenyűgöző világában, feltárva annak számos aspektusát és relevanciáját a mai társadalomban. A Helfer szindróma eredetétől a mindennapi életben való megjelenéséig vita, tanulmányozás és csodálat tárgya volt az idők során. Ezen az úton igyekszünk megérteni hatását különböző területeken, a kultúrától a technológiáig, beleértve a politikára és a gazdaságra gyakorolt hatását. Megtanuljuk, hogy a Helfer szindróma hogyan jelölt meg jelentős mérföldköveket a történelemben, és hogyan alakította azt, ahogyan a minket körülvevő világot észleljük. Hasonlóképpen megvizsgáljuk a mai szerepét és a jövőbeni fejlődésére vonatkozó előrejelzéseket. Hamarosan feltárjuk azokat a különféle nézőpontokat és reflexiókat, amelyeket a Helfer szindróma felvet a társadalomban, megnyitva az ajtót egy felvilágosító vitához a jelenkori kontextusban relevanciájáról és jelentéséről.
Schmidbauer (1977) nevéhez fűződik a helfer szindróma (kényszeres segítés) definiálása, mely elsősorban a segítő foglalkozásúak jellegzetes tünetcsoportja. Lényege, hogy a szakember saját ingatag pszichés állapotából fakadóan mások segítésében látja önmegvalósítását, „drogként” használja hivatását, a segített függőségének fenntartásában érdekelt, visszaél helyzetével, mindeközben a privát szférája, magánélete háttérbe szorul.
A Helfer szindrómás segítő azért segít másokon, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen tudatosítania, fél a spontán érzésektől, a segítéssel belső ürességét igyekszik kitölteni. Tagadja, hogy ő maga is segítségre szorul, kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, rejtett agressziót tanúsít a segítséget nem igénylőkkel, illetve más segítőkkel szemben. Emberi kapcsolataiból hiányzik a kölcsönösség, magánéletében is előtérbe helyezi a segítő-segített kapcsolatokat. Saját vágyait csak indirekten kommunikálja, többnyire szemrehányások formájában. Külső megerősítésektől függ, ingadozó az önértékelése, mely oda vezethető vissza, hogy gyermekkorában szülei nem ismerték el (korai nárcisztikus sérülés).
A helfer szindrómás segítő a segítettet önállóságának, autonómiájának visszaszerzésében gátolja, így a probléma megszüntetése helyett a probléma megszilárdítása áll érdekében.
Gyakori az önsértő viselkedés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer fogyasztás. A kényszeres segítők esetében sokkal nagyobb a kiégés kockázata.
Egyéni és csoportos szupervízióval, önismereti foglalkozásokkal, egyéni vagy csoportos személyiségfejlesztéssel, pszichoterápiával a kényszeres segítőből is válhat jó segítő. A terápiák célja a stabil személyiség kialakítása, mely függetlenné képes válni és felnőttként élni. Az énerő megerősítése és a családi mintákról való leválás nem elkerülhető.
Egyéb más foglalkozás esetén is előfordulhat.