Hajítófa
Mai cikkünkben a Hajítófa-ről fogunk beszélni, egy olyan témáról, amely az elmúlt években jelentős jelentőségűvé vált. A Hajítófa egy olyan téma, amely szakértők és minden korosztály figyelmét felkeltette, mivel hatása a mindennapi élet különböző területein érezhető. A cikkben végig fogjuk vizsgálni a Hajítófa-hez kapcsolódó különböző szempontokat, a történetétől és fejlődésétől a jelenlegi társadalomra gyakorolt hatásáig. Emellett elmélyülünk annak lehetséges következményeiben és a jövőbeni kihívásokban is. Ez a cikk átfogó perspektívát kíván kínálni a Hajítófa-ről, azzal a céllal, hogy az olvasó számára teljesebb és naprakészebb képet nyújtson erről a lenyűgöző témáról.
A hajítófa fából készült ősi vadászfegyver, harci eszköz, játékszer; az egyik legrégebbi emberi szerszám. Számos ősi kultúrában kimutatható a használata, de ma is ismeretes. Legnevezetesebb mai változata az ausztrál bennszülöttek bumerángja. Eredetileg leginkább madarak vadászatára alkalmazták. Jellegzetessége, hogy a többi fából készült hajítófegyvertől eltérően (gerely, kelevéz, lándzsa) általában görbe alakú és úgy dobják el, hogy gyorsan, a repülés irányára merőleges tengely körül forogjon. A forgás stabilizálja a repülés irányát, a fejlett hajítófák, bumerángok esetében az eszköz alakja felhajtóerőt is biztosít, aminek eredményeképpen az igen messzire, szélsőséges esetben száz méterre is elrepülhet.
Története
Az ókori Egyiptomban is elsősorban madarak vadászatára szolgált, de a hadviselésben is volt szerepe. Tutanhamon fáraó szenvedélyes madárvadász volt, sírjában sok különböző kiképzésű, gazdagon díszített hajítófát találtak.[1]
Magyar változatai
A néprajztudomány szerint a magyar hajítófa alapesetben mindkét végén kihegyezett, körülbelül 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó, aminek végeit tűzben megpörkölhették, hogy keményebb legyen. A kiskunsági pásztorok főleg a nyájat támadó farkasok, kutyák ellen, de verekedésekre is használták. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A pákászok a hajítófával madarakat ejtettek el. Az ismert magyar szólás: „nem ér egy hajítófát” minden bizonnyal ezzel az egyszerű és olcsó eszközzel függ össze.[2]
A hajítófák különleges fajtája a keresztben egymásra erősített két fából készült, bádoggal megerősített „libucütő”, amelyet a felriasztott bíbiccsapat közé dobtak. Ennek hagyománya Balmazújváros környékén maradt fenn.[2]
Jegyzetek
Források
- ↑ MANCS: Hajítófa. Magyar Narancs, (2020. május 28.) 7. o.
- ↑ MNL: |Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 100. o. ISBN 963-05-1287-4
- ↑ Távolsági fegyverek: Missiles. reshafim.org.il (angolul) (Hozzáférés: 2018. január 31.) arch képek.
További információk
- Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908)
- Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910)
- Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928)
- Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933)
- Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941).