A Gellérd Imre olyan téma, amely nagy érdeklődést és vitát váltott ki a mai társadalomban. A technológia fejlődésével és a kapcsolattartásunkban bekövetkezett változásokkal a Gellérd Imre fontos szerepet kapott az emberek mindennapi életében. Az eredetétől a jelenre gyakorolt hatásáig a Gellérd Imre az élet különböző területein, a közgazdaságtól a politikáig egy előtte és utána volt. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Gellérd Imre fontosságát és következményeit ma, valamint a jövőbeni következményeit.
| Gellérd Imre | |
| Született | 1920. január 3. Székelybetlenfalva |
| Elhunyt | 1980. január 3. (60 évesen) Homoródszentmárton |
| Foglalkozása | unitárius lelkész |
| Halál oka | öngyilkosság |
| Sírhelye | Székelyudvarhely |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Gellérd Imre (Székelybetlenfalva,[1] 1920. január 3. – Homoródszentmárton, 1980. január 3.[2]) unitárius lelkész, 1956-os erdélyi elítélt és meghurcolt egyházi személy.
Apja Gellérd Ferenc, anyja Sándor Julianna, akik Kénosban születtek, és Bethlenfalván telepedtek le. Édesapját korán elvesztette, gyermekkorát Kénosban töltötte, ahol édesanyja rokoni környezetében nőtt fel. Iskoláit Székelyudvarhelyen kezdte, ahol kitűnt tehetségével, értelmi képességével. Sigmond József székelyudvarhelyi lelkész biztatta és anyagilag is támogatta a tehetséges ifjút. 1939 és 1943 között végezte unitárius teológiai tanulmányait, mellyel párhuzamosan a kolozsvári tudományegyetemen magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett. 1943 és 1947 között Székelykeresztúron segédlelkész, valamint francia–román szakos tanár a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban.
1947-ben megválasztották Siménfalva unitárius lelkészének, ahol tizenkét esztendőn keresztül gazdag egyházközségi tevékenységet vezetett és szervezett. Siménfalváról feljárt Kolozsvárra mint magiszterjelölt, és 1956. november 6-án magiszterré avatták kitűnő minősítéssel.
1959 és 1964 között több unitárius lelkésztársával meghurcoltatásban részesült az 1956-os magyar szabadságharc következményeként. Szabadulását követően Homoródszentmártonban volt lelkész. A megújuló zaklatások elől 1980. január 3-án önkezűleg a halálba menekült. Székelyudvarhelyen helyezték örök nyugalomra.
Siménfalvi lelkészként tartóztatták le 1959. november 6-án. Székelykeresztúrra, majd Kolozsvárra szállították, és koholt vádak (prédikációk engedély nélküli sokszorosítása)[3] alapján 1960 márciusában hétévi börtönbüntetésre és kényszermunkára, további ötévi jogvesztésre ítélte a kolozsvári katonai törvényszék.[4] 1960. május 16-án a szamosújvári börtönbe zárták, de októberben már a Duna-deltába irányították, 1963 őszén került vissza Szamosújvárra. Innen szabadult az általános amnesztia nyomán 1964 közepén.[5]
Az egyházi tudományok mellett, jártas volt a pedagógiában, az irodalomban, a zenében és a költészetben is. Általános műveltségére jellemző, hogy otthonos volt a lélektanban, az egyetemes irodalomban, az idegen nyelvek terén, társadalomtudományokban és az egészségügyi ismeretekben. Gazdag prédikáció irodalmat hagyott hátra, előadásokat tartott, tanulmányokat írt, sok kéziratban maradt fenn. Megírta doktori dolgozatát Négyszáz év unitárius prédikációirodalma címmel,[6] de nem védhette meg és nem foglalhatta el a megérdemelt tanári pozíciót, mert közben letartóztatták és elítélték. Szabadulását követően is kegyvesztett lett az állami hatóságok előtt és szüntelen zaklatásnak volt kitéve.
34 prédikációja jelent meg a Keresztény Magvetőben.[9] Halálát követően is folyamatosan közölték prédikációit a folyóiratban.