A következő cikkben a Felkiáltójel lenyűgöző világát tárjuk fel, amely téma az évek során sok ember figyelmét felkeltette. A társadalomra gyakorolt hatásától a mindennapi életre gyakorolt hatásig a Felkiáltójel olyan téma, amely nagy érdeklődést és vitát váltott ki a szakértők és a rajongók körében egyaránt. Ebben a cikkben a Felkiáltójel különböző aspektusaiba fogunk elmélyülni, az eredetétől a mai fejlődéséig, azzal a céllal, hogy mélyebben megértsük ezt a témát, amely ma oly fontos.
Írásjelek |
---|
!
A magyar tipográfiában nem használt jelek, valamint az elterjedtebb idegen vagy köznyelvi elnevezések zárójelben vannak megadva.
|
További írásjelek |
|
Számokkal használt írásjelek |
Pénznemjelek |
|
Egyéb tipográfiai jelek |
|
Diakritikus jelek |
A karaktertáblákban |
|
A felkiáltójel (!) valamennyi latin ábécét használó nyelvben az az írásjel, amely – általában a mondat végén állva – felkiáltás, felszólítás, meglepetés, óhajtás, kívánság, vágy, parancs, tiltás, kérés jelölésére szolgál a kijelentéssel (állítással) és kérdéssel szemben. ASCII kódja: Alt+33, hexadecimálisan 0x0021.
A magyarban és a legtöbb latin betűs nyelvben csak egyetlen alakja van, amelyet a mondatok végére helyeznek. A spanyol nyelvben megkülönböztetnek nyitó- (¡) és záró-felkiáltójelet (!) is, amelyek közé a felkiáltó, felszólító, vagy óhajtó mondatrész kerül, vagyis a spanyolban az idéző- és a gondolatjelhez hasonlóan a nyitó- és záró-felkiáltójel a mondat közben is állhat. Ezt a jelölésmódot a Spanyol Királyi Akadémia 1754-ben vezette be a szabad szórend miatt az olvasás megkönnyítésére, és bekerült néhány más, a spanyol befolyástól érintett nyelvbe is.
Feltételezések szerint a felkiáltójel eredete a latin IO indulatszóra vezethető vissza, amelyet kezdetben a felkiáltómondatok végén egymás alá írtak, s ennek a leegyszerűsödött formájából nyerte el a mai alakját.