Charles-Marie Widor

Megjelenés áthelyezés az oldalsávba elrejtés
Charles-Marie Widor
1895–1910 körül
1895–1910 körül
Életrajzi adatok
Született1844. február 21.
Lyon, Franciaország
Származásfrancia
Állampolgárságafrancia
Elhunyt1937. március 12.
(93 évesen)
Párizs, Franciaország
Családja
ÉdesapjaFrançois-Charles Widor
HázastársMathilde de Montesquiou-Fézensac
Pályafutás
Tevékenységorgonaművész, zeneszerző
Műfajokorgonaművek
zenekari művek
Hangszerorgona, zongora
Híres művei5. orgonaszimfónia
Suite Latine
Díjak
  • a francia Becsületrend lovagja
  • a francia Becsületrend főtisztje
IPI névazonosító00032870787
Charles-Marie Widor aláírása
Charles-Marie Widor aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Charles-Marie Widor témájú médiaállományokat.

Charles-Marie Jean Albert Widor (Lyon, 1844. február 21.Párizs, 1937. március 12.) francia orgonaművész, zeneszerző és zenepedagógus.

Élete

A fiatal Charles-Marie Widor, 1870 körül, amikor a Szent Szulpicius-templom orgonistája lett

Widor Lyonban született, orgonaépítő családban. Eleinte magyar származású édesapja, François-Charles Widor tanította zenére, aki a Saint-François-de-Sales-templom orgonistája volt 1838 és 1889 között. A híres francia orgonaépítő, Aristide Cavaillé-Coll, a francia orgonaépítés megújítója, a Widor-család barátja volt, és elintézte, hogy a tehetséges fiú Brüsszelbe menjen tanulni, 1863-ban. Orgonára Jacques-Nicolas Lemmens, zeneszerzésre pedig az idős François-Joseph Fétis, a brüsszeli konzervatórium (Koninklijk Conservatorium) igazgatója tanította. Tanulmányai után Widor Párizsba költözött, és az lett az otthona élete végéig. 24 évesen Camille Saint-Saëns asszisztensévé nevezték ki az Église de la Madeleine-ben.

A Saint-Sulpice-templom orgonája

1870 januárjában Cavaillé-Coll, Camille Saint-Saëns és Charles Gounod közös lobbizásának eredményeképp a 25 éves Widort kinevezték - egyelőre csak ideiglenes jelleggel - a párizsi Saint-Sulpice-templom orgonistájává, amely a legelőkelőbb pozíció volt a francia orgonisták számára. A Szent Szulpicius orgonája Cavaillé-Coll mesterműve volt: a hangszer káprázatos lehetőségei igazi inspirációt jelentettek Widor számára. Az állás látszólag "ideiglenes" jellege ellenére Widor a templom orgonistája maradt közel 64 éven át, egészen 1933 végéig. Utódja korábbi asszisztense, Marcel Dupré lett, 1934-től.

1890-ben, César Franck halálát követően, Widor vette át a neves előd orgonaprofesszori állását a Párizsi Konzervatóriumban. Az osztályt, amelyet örökölt, eleinte megdöbbentette az új tanár, aki egyszerre csak káprázatos technikai tudást és J.S. Bach orgonaműveinek ismeretét követelte meg, mint az improvizáció előfeltételét. 1896-ban otthagyta ezt az állást, hogy ugyanebben az intézményben zeneszerzést tanítson. Számos tanítványa volt Párizsban, akikben ott volt az adottság, hogy híres zeneszerzővé és orgonaművésszé váljanak. A leghíresebbek: a már említett Dupré, Louis Vierne, Charles Tournemire, Darius Milhaud, Alexander Schreiner, Edgard Varèse és a kanadai Henri Gagnon. Albert Schweitzer szintén nála tanult, főként 1899 után; a mester és tanítványa együtt dolgozott J.S. Bach orgonaműveinek jegyzetekkel ellátott kiadásán, amelyet 1912-14-ben publikáltak. Widor, akinek mestere, Lemmens szintén neves Bach szaktekintély volt, bátorította Schweitzert Bach zenéjének teológiai szempontú felfedezésében.

Widor, aki korának legjelesebb orgona előadóművészei közé tartozott, e minőségében számos országba ellátogatott, köztük Oroszországba, Angliába, Németországba, Hollandiába, Portugáliába, Olaszországba, Lengyelországba és Svájcba. Emellett részt vett Cavaillé-Coll legnagyszerűbb hangszereinek felavató hangversenyein, így a párizsi Notre-Dame, a Saint-Germain-des-Près, a Trocadéro és a roueni Saint-Ouen-templom orgonáinak avatásán.

Mint a magas színvonalú kultúra és oktatás művelőjét, 1892-ben kitüntették a Francia Becsületrend lovagja címmel. 1910-ben a Francia Szépművészeti Akadémia tagja lett, majd 1914. július 18-án az akadémia állandó titkárává választották, Henry Roujon utódjaként.

1921-ben Widor és Francis-Louis Casadesus megalapították az American Conservatory-t Fontainebleau-ban. 1934-ig töltötte be az igazgatói pozíciót, amikor Maurice Ravel lett az utódja. Ebben az intézményben közeli barátja, Isidor Philipp tanított zongorát, Nadia Boulanger pedig az új zeneszerzők egész generációját oktatta.

1920. április 26-án, 76 éves korában Widor feleségül vette Mathilde de Montesquiou-Fézensacot, Charchigné-ben. A 36 éves Mathilde az akkori Európa egyik legrégibb és legelőkelőbb családjának tagja volt. Neje 1960-ban halt meg, gyermekük nem született.

1933. december 31-én Widor lemondott Saint-Sulpice-beli állásáról. Három évvel később agyvérzést kapott, amitől testének jobb fele lebénult, de szellemileg mindvégig ép maradt. Párizsi otthonában hunyt el, 1937. március 12-én, 93 éves korában. A Szent Szulpicius altemplomában helyezték örök nyugalomra, négy nappal később.

Orgonaszimfóniái

Widor hangszerek és együttesek számos variációjára írt műveket (néhány dala énekhangra és zongorára különösen figyelemre méltó), komponált továbbá négy operát és egy balettet is, de manapság csak orgonára írt műveit játsszák rendszeresen. Ezek közé tartozik a tíz orgonaszimfónia, három szimfónia orgonára és zenekarra, a Suite Latine, a Trois Nouvelles Pièces és Bach hat művének meghangszerelése Bach emlékezete címmel (1925). Az orgonaszimfóniák jelentik a legjelentősebb kompozíciókat az orgona repertoár bővítésében.

Szokatlannak tűnhet a szimfónia nevet adni egy olyan műnek, amely egyetlen hangszerre íródott. Widor elöl járt a francia orgonamuzsika újjáélesztésében, amely a 19. század elejére mélypontjára süllyedt. Az első ebben a feltámasztásban Aristide Cavaillé-Coll volt, aki elsőként épített egy új, szimfonikus stílusú orgonát. A barokk és a klasszikus korok orgonáit úgy tervezték, hogy tiszta és éles hangon szóljanak, lehetővé téve a kontrapunktikus művek korrekt előadását. Cavaillé-Coll orgonáinak sokkal melegebb hangzása volt, ideális az akkorra már túlsúlyba került homofón szerkesztésmódú darabok megszólaltatására; a regiszterek hatalmas mennyisége pedig kibővítette az orgona hangszínválasztékát. Ez az új stílusú orgona, igazi zenekari hangzásával, illetve az egyenletes crescendók és diminuendók páratlan képességével arra bátorították a zeneszerzőket, hogy valódi szimfonikus hatású műveket komponáljanak. Ez az irányvonal nem korlátozódott Franciaországra: az orgonaépítés terén követője lett a németországi Eberhard Friedrich Walcker (Walcker Orgelbau), a zeneszerzésben pedig Liszt Ferenc, Julius Reubke és Max Reger.

Az Auditorium Maurice-Ravel színpada és a híres Cavaillé-Coll orgona, Lyon

Widor szimfóniáit három csoportba sorolhatjuk. Az opus 13-as első négy szimfóniát (1872), helyesebb volna szvitnek nevezni (Widor maga is collectionnak nevezte őket). Ezek Widor korai stílusát reprezentálják. A komponista később átdolgozta ezeket a műveit, némelyiket egész jelentős mértékben.

Az op. 42. szimfóniák már az érett Widort mutatják, kifinomult ellenpontos szerkesztésmóddal, de a Cavaillé-Coll orgonák lehetőségeinek legteljesebb kihasználásával. Az 5. orgonaszimfónia öttételes, és utolsó tétele a híres Toccata A 6. szimfónia szintén híres, elsősorban a nyitó tételéről. A 7. és a 8. szimfóniák a leghosszabbak és a legkevésbé játszottak a Widor-szimfóniák közül. A 7. szimfónia hattételes, a 8. szimfónia első változata pedig héttételes (Widor később kihagyta a Prélude tételt az 1901-es kiadásból).

A 9. ("Gothique" op. 70, 1895) és 10. ("Romane", op. 73, 1900) szimfónia sokkal inkább befelé forduló kompozíció. Mindkettő gregorián témákból merít. A Gótikus szimfónia a karácsonyi Introitus, "Puer natus est" témáját használja fel a harmadik és a negyedik tételében, míg a Román szimfóniában a húsvéti graduálé "Haec dies"e hullámzik végig mind a négy tételen. E művek kifejezik a szerző tisztelgését a roueni gótikus Église Saint-Ouen, illetve toulouse-i román stílusú Basilique Saint-Sernin iránt, ahová az új Cavaillé-Coll orgonákat beépítették. A Gótikus szimfónia második, "Andante sostenuto" tétele egyike Widor legkedveltebb kompozícióinak. Ennek az alkotói periódusnak a termése a második szimfónia későbbi kiadásához hozzáfűzött "Salve Regina" tétel is, amely szintén gregorián témán alapul.

Symphonie pour orgue N° 5, op. 42 Nr. 1 (1887), 5. Toccata (befejező részlet)

Widor legismertebb szóló darabja az 5. orgonaszimfónia utolsó tétele, a híres Toccata, amelyet gyakran játszanak esküvőkön a kivonulás alkalmával, illetve a karácsonyi éjféli mise befejeztekor, a vatikáni Szent Péter-bazilikában. Bár a 4. szimfónia szintén egy Toccata tétellel kezdődik, az egy drámaian más (és korábbi) stílus képviselője. Az 5. szimfónia Toccatája az első a francia romantikus orgonamuzsika toccatái közül, és modellként szolgált Léon Boëllmann, Henri Mulet és Marcel Dupré későbbi műveihez. Widor örvendett a világhírnek, amelyet ez a darab hozott neki, de elkedvetlenítette, hogy sok orgonista milyen gyorsan játssza azt. Widor maga ezt a művét mindig visszafogottabb tempóban adta elő. Sok orgonista ma is túl gyorsan játssza, míg Widor egy sokkal artikuláltabb játékmódot kívánt meg. 89 éves korában, a Szent-Szulpicius orgonáján készített felvételén a Toccata tempója egészen lassú. Isidor Philipp egyébként elkészítette a mű kétzongorás átiratát.

Pályája során Widor újra meg újra visszatért korábbi műveinek átdolgozásához, még a kiadásuk után is. Életrajzírója, John R. Near ír arról, hogy „Végtére is kiderült, hogy mintegy hatvan év alatt nyolc különböző kiadást ért meg némelyik szimfóniája.”

Művei

Zárójelben megadtuk a komponálás/publikálás évét illetve az első kiadás kiadóját is, ha ismert.

Orgona szólók

Zongoraművek

Kamaraművek

Szimfonikus művek

Dalok és kórusművek

Színpadi zene

Írásai

Jegyzetek

  1. (olaszul) Clericetti, Giuseppe. Charles-Marie Widor . La Francia organistica tra Otto e Novecento. Varese : Zecchini (2010). ISBN 978-88-6540-006-7 
  2. Near, John Richard. The Life and Work of Charles-Marie Widor. Boston University. OCLC:15132821 (1985) 
  3. Forrás: Pallas Nagy Lexikona
  4. Varnus Xavér Játszik a Saint-Sulpice orgonáján. YouTube
  5. Ezt az orgonát Cavaillé-Coll az 1878-as párizsi világkiállításra építette meg. Az 1937-es világkiállításra készülve azonban a Trocadéro épületét lebontották, a helyén épült fel a Palais de Chaillot, az orgona is itt kapott helyet. Végül, 1977-ben Lyonba költöztették, az Auditorium Maurice-Ravel-be.
  6. Classic FM Charles-Marie Widor: 5., f-moll orgonaszimfónia. Hozzáférés: 2014-01-31
  7. The Widor Toccata on the Cavaille-Coll organ at Saint Sulpice, Paris. YouTube
  8. Widor - "Mattheus-Final" from "Bach's Memento", played by Peter Van de Velde; Antwerp Cathedral. YouTube
  9. Aquinói Szent Tamás Verbum supernum prodiens kezdetű úrnapi himnuszából. A Pange linguához hasonlóan ezt is IV. Orbán pápa kérésére írta, aki 1264-ben bevezette az Eucharisztia ünnepét. Az utolsó két versszak ma leggyakrabban az Oltáriszentség kihelyezésekor hangzik el. Forrás:
  10. Tantum ergo Sacramentum: Aquinói Szent Tamás úrnapi vecsernye himnuszának (Pange lingua) 5. versszaka kezdődik így. Az 5. és 6. versszakot ünnepélyesebb szentségkitétel alkalmával (szentségi körmenet, szentségi áldás, szentséges litánia) éneklik latinul vagy magyarul. Két gregorián dallama ismert, a dór és a fríg; a szöveg számos komponistát ihletett énekkari feldolgozásra is. Forrás:
  11. Négyszólamú – szoprán, alt, tenor, basszus – kórus.

Fordítás

Források

További információk

Commons:Category:Charles-Marie Widor A Wikimédia Commons tartalmaz Charles-Marie Widor témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek