Barker-emelő
Mai cikkünkben a Barker-emelő lenyűgöző világába fogunk beleásni, feltárva eredetét, fejlődését és mai relevanciáját. A Barker-emelő évtizedek óta érdeklődésre számot tartó és vitatéma, amely felkeltette az akadémikusok, a szakértők és a rajongók figyelmét egyaránt. Ahogy belemerülünk ebbe az elemzésbe, megvizsgáljuk a Barker-emelő-et alkotó különféle szempontokat, a történelmi vonatkozásoktól a modern társadalomra gyakorolt hatásig. Ezzel a feltárással reméljük, hogy megvilágítjuk azokat a különböző szempontokat, amelyek a Barker-emelő-et lenyűgöző és releváns témává teszik a mai világban.
A Barker-emelő az orgonákban alkalmazott pneumatikus szerkezet, amely nagyméretű, sokregiszteres mechanikus traktúrájú orgonáknál megkönnyíti a billentyűk lenyomását. Nevét Charles Spackmann Barker Párizsban működő angol orgonaépítőről kapta, aki 1839-ben szabadalmaztatta az eszközt, de valójában David Hamilton Edinburghi orgonaépítő alkalmazta először 1835-ben.[1]
Működése
A billentyűzet fölött egy kis szélláda található, ami a sípszélládákhoz hasonlóan az orgonafújtatótól kapja a levegőellátást. E „játszószélláda” fölött egy sor kis fújtatószerű alkatrész, „fúvó” található, minden billentyű számára egy. A billentyűk egy-egy szelepet nyitnak, amitől felfúvódik az adott billentyűhöz tartozó fúvó, amely aztán mozgásba hozza a szokásos mechanikus traktúrát, lett légyen az csúszka-, rugós- vagy kúpládás rendszerű. A billentyű felengedésekor kinyílik egy kifújószelep, ami gyorsan kiüríti a fúvó levegőjét, hogy az azonnal visszaálljon alaphelyzetébe.
A Barker-emelő lényege, hogy a billentyűzet nem közvetlenül a sípokat megszólaltató, sokszor nagy méretű, nehézkesen mozgó szelepeket vezérli, hanem csak egyfajta pneumatikus „jelfogót”. Így a zenész kis erőkifejtéssel játszhat nagy orgonákon is; másfelől ez nagyfokú szabadságot ad az orgonaépítőnek abban, hogy a szélmennyiséget, a regiszterek számát, a sípok menzúráját kompromisszum nélkül úgy válassza meg, ahogy azt a művészi szempontok megkívánják.
Jegyzetek
- ↑ Audsley, i. m. 244. o. szerint 1835-ben, Klotz, i. m. 34. o. szerint 1833-ban.
Források
- Klotz, Hans. Az orgonáról. Zeneműkiadó (1975). ISBN 963-330-062-2
- Audsley, George Ashdown. The Art of Organ Building Volume II. Courier Corporation (2013). ISBN 0-486-21315-3
